Nem pusztán évet búcsúztat a Filmválasz, hiszen fennállásának első esztendőjét hagyja maga mögött a lap; jobban mondva dehogy hagyja, építeni fog rá a jövőben is. 2020. január 12-én indult az oldal egy Tőrbe ejtve kritikával (Szabó Dárió), aztán február 8-án folytatódott a sor egy Kisasszonyok-elemzéssel (Deák Napsugár). Az elmúlt szűk egy évben rendre érintettünk majdnem mindent, ami különösebben megérintett minket intellektuálisan. Most két szubjektív beszámolóban áttekintjük, melyik filmek és sorozatok voltak számunkra a legmeghatározóbbak a 2020-as év folyamán; íme az első cikk.

Elsősorban az újranézés öröme

Azzal kezdeném, hogy bár csonka év volt ez a járványhelyzet miatt, amiből következne is, hogy bármit, ami megjelenik, azt könnyebb követni, mégis sok lemaradásom van, ami az aktualitásokat illeti. Ennek egyszerű az oka: én az ínséges időket leginkább azzal töltöttem, hogy újranéztem klasszikusokat, nagy kedvenceket, vagy épp pótolgattam azt, ami elmaradt korábban. Ha valamit újranézek, azt rendszerint a hangulatáért teszem, én hangulathoz kötődöm, nem történetekhez; az első lépcsőfok, hogy spontán legyek olyan életérzésben, amiben van kedvem újranézni az adott sorozatot vagy filmet, a második, hogy miután ez megtörtént, az adott alkotás tovább is fokozza a hangulatomat. Ilyen például a Harry Potter, amit minden évben (akár többször is) újranézek, így ez idén is megtörtént. Még mindig lenyűgöz ez az univerzum, ami tényleg nem didaktikusan önmagába téreget vissza (ellentétben mondjuk a Star Wars-filmekkel, amiket szintén szeretek természetesen), hanem épülgetnek a motívumok benne, fejlődnek azok is, sőt szerintem inkább a motívumok fejlődnek, nőnek fel útközben, nem feltétlenül a karakterek. Mindemellett igencsak rétegzett a Rowling által összerakott világ, így a Harry Potter napjainkban is működik kiváló politikai tanmeseként fű alatt a demokráciáról értekezve – nem csak azért, ami ellen küzdenek a főszereplők, hanem ahogyan azt teszik, és ahogy Rowling világa etikailag viszonyul a „kiválasztott” fogalomhoz. Túl ezen, és még mindig tolom tovább a 2020-asokat, idén sikerült megtekintenem a 2016-os Lady Macbeth című filmet (William Oldroyd), ami művészileg is inspirálóan hatott rám megkapó kifejezésmódjaival (a kamera hol rögzített pozícióból beszél el, hol nem, de minden váltásnak megvan a maga kis lélektani jelentősége), szikársága ellenére pedig nem csak megbotránkoztatni képes, de elgondolkodtatni is. A Zemeckis-féle 2009-es Karácsonyi ének-feldolgozás is minden évben terítékre kerül, csakúgy, mint a HP, és nem veszít sem bájából, sem értelméből, vizuálisan pedig valahogy nagyon leköt. És akkor kössünk ki 2020-nál; nagyon tetszett például a The Haunting of Bly Manor című Netflix-sorozat, bátor, mert nagyon félreérthető kísérleti „szellemmel”, de a Bly Manor egyszerre közelít és távolodik is a poszthorrorok trendjeihez. Az Ez minden, amit tudok kétségtelenül fajsúlyos alkotás lett, egy múltbéli, ám nagyon is aktuális kettészakadt Amerikát, kettétörött világot tár a szemünk elé, méghozzá teátrális pózok nélkül, egy hétköznap kisváros hétköznapi emberein és egy hétköznapi, csonkított családon keresztül válik megtapasztalhatóvá valamennyi bürokráciai rákfene lélekre mért kártékonysága – dichotómiákat látunk, mégsem a dichotómiák nyelvén szólal fel a téma, ami külön erény. A nemrég bemutatott Mank is magával ragadott, pedig elöljáróban nem sejtettem, hogy „többszörnézős” darabként tekinthetek majd rá, mégis megfogott (Oldman játékán túl), hogy drámai elemeket ad át andalgósan úgy, hogy közben azok nem üresednek ki, nem komolytalanodnak el, egészen egyszerűen élvezhetővé válik a film – képzavaros lesz ez az összehasonlítás, de sok helyütt épp olyan feel-goodnak éltem meg, mint a Zöld könyv számos szcénáját anno. A vezércselről pedig nemrég írtam, neki is itt van a helye a 2020-as legjobb élményeim között, újat mondani róla azóta nem tudok, de az biztos, hogy találkozom még a sorozattal; igaz ez a The Greatre szintén, nagyon is! 

Írta: Szabó Dárió

Képek forrása: TMDb