A történelem kosztüme. Ezzel a címmel írtam kritikát 2020-ban az első évadról, és ez a cím akkor nagyon jót jelentett.

Tagadhatatlanul behálózta a kultúrát a fiatal mágus tragikus és kalandos története, a Harry Potter-szellem ráadásul eleven, maradandó jelensége lett világunknak, így hát üdvözölni holmi jubileum apropóján közel sem szendergés, közel sem klasszikus nosztalgia - a múlt helyett annál inkább a jelen és a jövő örömünnepe. (Egy kétrészes cikksorozat első darabja.)

Mi nem biztos, hogy könnyeket hullajtunk majd, ha nem jön össze a második felvonás…

Újrázások és friss élmények, 2021. 5 film, 5 sorozat. 

Jó, csak nem elég. 

Derűs arckifejezésre váltani, vagy épp nevetni nem is olyan egyszerű. Legalábbis ugyanazon biztos, hogy nem. A humor ugyanis gyakran elválik egy adott alkotás szerzőjének szándékaitól, míg tőlünk, befogadóktól merőben szándékolatlanul is érkezhet annak felismerése. A humor a függetlenségre rímel leginkább a művészet folyamataiban. 

A szenvedély mindenkit felemészt, még azt is, akitől ered. De vajon mi a viszony ember és szenvedély között, ki a birtokló és ki a birtokolt?

A Thomas Hardy regényéből készült Roman Polanski-adaptáció, az Egy tiszta nő egyszerre cselekmény- és atmoszféraközpontú alkotás, amely a vidéki idillben születő ártatlanság és szépség megromlását illusztrálja. De valóban megromlásról van szó?

Nem pusztán évet búcsúztat a Filmválasz, hiszen fennállásának első esztendőjét hagyja maga mögött a lap; jobban mondva dehogy hagyja, építeni fog rá a jövőben is. 2020. január 12-én indult az oldal egy Tőrbe ejtve kritikával (Szabó Dárió), aztán február 8-án folytatódott a sor egy Kisasszonyok-elemzéssel (Deák Napsugár). Az elmúlt szűk egy évben rendre érintettünk majdnem mindent, ami különösebben megérintett minket intellektuálisan. Most két szubjektív beszámolóban áttekintjük, melyik filmek és sorozatok voltak számunkra a legmeghatározóbbak a 2020-as év folyamán; íme az első cikk.

Világszerte mindenféle berekben osztatlan sikert arat a Netflix egyik legújabb dobása, A vezércsel. Mintha nem is függne attól, befogadója milyen világképet vall magáénak, úgy néz ki, bármilyen értelmi és morális szűrőn sikeresen átszitálható.

A film kibővíti a Platón által kijelölt jelentési tartományokat, és a látás mellé odailleszti a vakságot, mint a megismerés egy másik útját.

Az identitás sors vagy szabad akarat? E kérdés köré szerveződik a Mark Ruffalo kiváló alakításával megkoronázott sorozat, az Ez minden, amit tudok. Egy bágyadt világ, mégis elsöprő erővel szólva az emberi elveszettségről.

Greg Barker filmje szerelmes levél az ENSZ-hez, óda a humanitárius eszményekhez, valamint a közelmúlt egyik legkiemelkedőbb diplomatájának himnusza. Cifra palotának ható, mégsem ízléstelen alkotás a Sergio, sőt kimondottan az eleganciák filmje. De vajon származhat hátránya a jól fésültségből?

A You bár szerelmi téma, hatásait és stílusát figyelve az tűnhet fel, hogy a politikai thrillerekre jellemző jegyeket/motívumokat ülteti át egy románc természetébe. Ekképpen a szerelmet kiforgatja és lecsupaszítja nyers birtoklásvágyra és hatalomgyakorlásra. Talán még szerelem sincs benne ekképpen, csak a posztmodern (vagy már metamodern?) ember hatalomvágyából születő szenvedély természetrajza.

A Szexoktatás című sorozat maga is egy terápia, hiszen nélkülözhetetlenül komoly témákat tárgyal magasfokú őszinteséggel, mégsem exhibicionistán, az öncélú polgárpukkasztó szándékokat nélkülözve. A nagyon is direkt (teátrális, mesterkélt) kérdésfeltevések helyett inkább feel-good jellegű bájosságba göngyölve csordogál. Nem akar tanulságos lenni, nem akar okítani, nem akar kiállni szexuális kisebbségek mellett, hogy aztán esetleg beszédmódját túltolva inkább árthasson segítség helyett, legfőképp nem akar mozgalmak stafétaátvevőjévé avanzsálni. Szerényebb, mégis jóval hasznosabb dolgot tesz: szimbolikusságot és pszichológiai metaforákat nélkülöző, valós és specifikus problémákat érintve inkább szórakoztató felszabadulást kínál nézőjének. Főleg azáltal, ahogy a tabukat kezeli (erről majd alább bővebben). Nem teszi fel az untig ismert „ki vagyok én?” típusú hagyományos identifikációs kérdéseket, épp ellenkezőleg, módszeresen kerüli azt, ezáltal az ideológiáktól és az erőltetett válaszoktól is távol képes tartani magát. A Szexoktatás azt állítja (kicsit sarkítva), a világ akkor egészséges hely, amikor senki nem várja el tőled, még te sem magadtól, hogy identifikáld magad, nevén nevezd magad, mert akkor nincs is mibe beleszorulnod, akkor nem is tudsz a másiknak sztereotípiát kínálni.

Egy olló könnyedén válhat a társadalom metaforájává, hiszen kétfelé ágazik, végpontjai között pedig egyre csak növekvő szakadékot lehet létrehozni. Mi több, egy olló, mivel a két éle egy pontból indul, könnyedén válhat az ugyanazság/azonosság (mégis eltérőség) metaforájává is. Vajon a Mi, ha már bőszen él az olló toposzával (a támadók/zaklatók ezzel gyilkolnak a játékidő alatt), képes az imént említett két problémát kielégítően megjeleníteni? Kétségtelen, hogy a Mi (bármilyen snasszul is hangzik) jó film, de csupán az előbbi dilemmát tudja – és azt sem tökéletesen – megragadni, amiatt pedig, hogy utóbbi problémát (azonosság) szinte elengedi vagy ködösíti, inkább csak ellentmondásokat szül, nem jelentési mezőket bővít általa, egyszerűen csak megzavarja a nézőt és rábíz egy kisebb paradoxont ennek kapcsán, hátha az majd jóindulatból többet lát ezáltal a filmbe, hogy van min csámcsogni a játékidő után, pedig egyszerűen csak céltalan abszurditássá válik az ugyanazság.

Helyenként baljósan, máshol kíváncsiság gerjesztően, néhol finomabb abszurditásokkal tűzdelve ábrázolja az idegenekkel való érintkezést a Harmadik típusú találkozások. A felnőttek és nagyra nőtt gyerekek halloweeni bulija ez – hogy némileg átvegyem az egyik karakter filmbéli megállapítását a helyzetre nézve. Különben egészen egzotikus spielbergi toposz, hogy az idegenek kirámolják a földlakók hűtőjét: ez jelen filmben rémisztő kontextust kapott, míg az E.T. – A földönkívüli esetében inkább mókás. Irónia vége.

Amikor egy fényképen, vagy akár a valóságban nézel egy homokdűnét, nem érted, miért kell a tökéletesnek tűnő idomait elkapnia a legkönnyebb szélnek is és először összekutyulnia, majd ezerfelé repítenie, hogy végül szinte semmivé váljon a dolog. Tudom, hogy David Lynch 140 perces produkciója terv szerint jóval-jóval hosszabb lett volna, de nem az a problémája, hogy kíméletlenül megvágták, ugyanis nem az arányaival és ritmusával van gond, ennél elemibb bajok vannak vele. Voltaképpen 140 perc alatt képtelen átadni a film olyan alapvető dolgokat, amiket már 20-25 minutum után is könnyű szerrel tálcán szoktak kínálni a filmkészítők. Pláne fájó, ha olyan dolgokról van szó, amik még az expozícióba rejtett potenciált is impotenssé teszik a zárlatig. Vagy azt is mondhatnánk, az alaphelyzetbe kódolt és expliciten is vállalt ígéreteket lényegében az alaphelyzet megszűnte után szépen visszavonja a film. Lynch hol túlgondolta, ahol nem kellett volna, hol alul, ahol ráfért volna a „manír” a dolgokra. Talán csak a Toto együttes (nekik köszönhető a soundtrack) zenéje igazán maradandó.     

Általában, amikor egy film sokat vállal, akkor ki is fullad. A Családi bunyó olyan, mint egy jó sportoló, mint főszereplője, a Florence Pugh játékában megtestesülő Paige. Hogy sokat vállal, az csak erényére válik. Vígjátékként indul, majd rendkívül jó alkotói meglátásból, stílusérzékből adódóan – témareflexíven – hangnemet, még műfajt is tud menet közben váltani.

Lassan már derékig benne vagyunk a 2020-as évben, ezért 2019-től érzelmileg már kellő távolságba kerülve úgy vélem, eljött az ideje – igaz, nem mélyelemzéseken keresztül, hanem a lehető legtömörebben –, hogy zaklatottságomat és kételyeimet egy cikkben vezessem le azokkal az alkotásokkal kapcsolatban, amelyek számomra vagy kínos csalódást okoztak, vagy épp széleskörű sikerük előtt állok teljesen értetlenül, erős gyanúval élve, hogy – nem reflektált – kultuszbástyák védelmezték őket, vagy épp egy-egy múló hipszter-hóbort. Röviden és szarkasztikusan, azokat a filmeket tartom túlértékeltnek, amik vagy saját ambíciójukból adódóan, vagy a nézői ambíció jóvoltából mélytengerként tetszelegnek, ugyanakkor közelebbről nézve kiderül, hogy csak fürdőkádak, de még annak is csontszárazok. Aztán még közelebb férkőzve, ha már esetleg levetettük a „jaj, kreténnek fognak nézni, ha azt mondom, ez nem tetszik” című társadalmi nyomást, még az is kiderül, hogy valójában a dolog még csak kád sem, inkább egy lavór.  Avagy a sokat ígérés illúziójának mintapéldányai.

Vajon mi az a magány? Vajon hol vagyunk magányosabbak: egy organikus fajtársunk, vagy egy konstruált „fajtársunk” társaságában? A magány személyes, esetleg kollektív? Mi a test és a személyiség viszonya, lehet, hogy semmi? A kötődésünk vizuális, értelmi, vagy érzelmi? Szükségünk van testre? A szabadságtudatunk függ a materiális formánktól? Az arc vagy a hang hazudik/titkolózik mesteribben? A konstruált világok és viszonyok attól olyan vonzók, hogy tökéletesek? Tökéletesek egyáltalán, vagy bemocskolja őket a valóság természete, amiből erednek?

Egy lepukkant bohóc trágya sminkkel. A fantasztikus – vagy inkább csodasztikus énekhangú – Jurnee Smollett-Bell karaktere – Fekete Kanári – fogalmazza ezt meg cinikusan főhősünknek (igaz, inkább kérdésként), de mégsem tud ellenállni a lepukkant, trágyasminkű bohóccal való kalandozásnak, bármilyen kiábrándítóan is hangozzék a leírás. És nem is csoda, mert néha szükség van egy kis „l’art pour l’art” csapongásra is. És talán a nézőnek is szüksége van erre, hogy érezze ezt a fajta szórakoztató önzést, sőt galád módon még el is tanulja, mert Cathy Yan filmje leginkább önmagáért van. Ugyanakkor én nem tudom kárhoztatni ezért, mert a megfelelési kényszerek korában élünk, és jó látni valamit, ami őrülten önfeledt. Nem jutunk a jellemek mélyére, de ez nem feltétlenül hiba, inkább még beszédes is. Az a fajta cinizmus, amit Gotham City attribútumként kódol minden emberbe és ahogy sematizálja az egyént, az a fajta cinizmus nem is engedi logikusan sem, hogy egy emberi lélek mélyére nézzünk.

„Annyira volt izgalmas, mint a fű növése.” – Horti Gábor (sportkommentátor)

Sokszor esetlen, de a hangulata szinte kifogástalanul megnyerő a soundtrackjeivel egyetemben. Vajon képes lesz feléleszteni egy szinte kihalt műfajt? Elképzelhető, hogy ez a végzete. 

Szabad-e akarni? Így hangzik Alex Garland visszatérő és nem csak fontos, de érdekes, örökérvényű kérdése. De az is kérdés, vajon Garland mit akar? Mert sem válaszai, sem fogalmai – például szabadság – nem elég árnyaltak. Még csak most kezdte a direktori szakmát, mégis mintha azonnal belehelyezkedne félig már létező, félig még alakulóban lévő kultuszába.

Ugródeszka? Ebből még nívósabb jelölések is összejöhetnek majd Anya Taylor-Joy számára.

Az iszonyat lilát visel. És Richard Stanley Color Out of Space című H. P. Lovecraft-adaptációja (Szín az űrből novella, 1927) a filmvilágban is csak erősíti a horrormester hatását. Stanley produktuma kitűnően rájátszik az olyan lovecrafti ihletésű művek hangulatára és tartalmára, mint A dolog és az Expedíció, mi több még önállósodik is tőlük a hagyomány tisztelettartása közben.  

A remény megőrzése jelenti a legnagyobb emberi kihívást. 

„Vajon a fény maximuma nem forrása-e a homályosságnak?” – Jacques Lacan

Alámerülés egy expresszionista vízió impresszionista textúrájában, hogy aztán – kistúlzással – a nesze semmit se tudd jól megfogni.

Nem mindig élünk következetesen a néző és a befogadó fogalmával a (művészetek kapcsán és a) filmvilág berkeiben. Pedig e két szó nem szinonimája, sokkal inkább ellentétei egymásnak.

Én-te-ő-mi-ti-ők.

A mindenkori Oscar-gáláknak van egy sajátos ambivalenciája, ugyanis az elégedettségérzet és a csalódottság szinte minden esemény után kéz a kézben járnak. Az alábbiakban az elmúlt 20 év, azaz a 21. század eddigi Oscarjaiból szemezgetve emelek ki olyan jelölteket, akik/amik úgy maradtak díj nélkül, hogy közben mindmáig nagyobb figyelmet érdemelnének, vagy legalábbis erősebb helyük kellene legyen a szakmai és a közbeszédi emlékezetben.

Az aszfalt királyai egy igazán kortárs konfliktusos dráma.

Híradásból traumafeldolgozásba, traumafeldolgozásból mesébe az áltatás lépcsőfokain menetelve. De hogyan és miért?

A Bong Joon-ho által rendezett Élősködők a 2020-as év Oscar-gáláján elnyerte az összes olyan kategória díját, amelyek a teljes mű esztétikai értékére rámutatnak, nem csak egy-egy filmelemre. Ezek a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb nemzetközi filmért járó díjak, amiket méltán meg is érdemelt az alkotás. A továbbiakban az Élősködők mondanivalóját és egy-egy működési módját fogom bemutatni.

Greta Gerwig Kisasszonyok-adaptációja a befogadó pozíciójának megváltoztatásával tudott újat mutatni, egy olyan regény kapcsán, aminek már sok feldolgozása született. Ez az értelmezés origójává válik.

Rian Johnson jelensége, életműve üde színfolt a kortárs filmgyártásban. A rendező művészetfelfogása egyfajta kritikai reakcióként is artikulálható, melyet a napjainkban divatos remake hullám váltott ki. Johnson nem tagadja, nem utasítja el a mainstream vonalat, inkább az azzal való kapcsolatából fogalmazza meg bírálatát – így az valljuk be, hitelesebb is lesz.