Rian Johnson jelensége, életműve üde színfolt a kortárs filmgyártásban. A rendező művészetfelfogása egyfajta kritikai reakcióként is artikulálható, melyet a napjainkban divatos remake hullám váltott ki. Johnson nem tagadja, nem utasítja el a mainstream vonalat, inkább az azzal való kapcsolatából fogalmazza meg bírálatát – így az valljuk be, hitelesebb is lesz.
Noha a közbeszédben annyira még nem gyökeresedett meg ez a címke, aligha lenne tagadható, hogy esetében szerzői filmesről beszélünk, hiszen alkotásai sajátos víziókat tükröznek. Játszott már megkövesedett kultusz történetvezetésével, motívumaival és gondolati tartalmával (Star Wars: Az utolsó Jedik), valamint folyamodott már ahhoz, hogy tetszhalott állapotban lévő műfajok ütköztetéséből (sci-fi, neo-noir, stb.) rakjon össze egy végeredményében egész pozitívnak mondható kísérletet (Looper – A jövő gyilkosa). Alkotói játéka kultuszokat és műfajokat dekonstruál (a SW esetében e kettő pl. ugyanaz). Mindeközben a nagyközönség elvárásait sem kíméli. Johnson Tőrbe ejtve című új filmje teljesen beleillik a képbe. Jelenleg 33 díjnál és 74 jelölésnél tart. Nem érdemtelenül.
A sztori szerint egy nagy krimiíró ódon birtokán járunk, akinek akkora vagyona van, amekkorát csak el tud képzelni magának. A kiindulópont természetesen egy haláleset köré szerveződik: a krimiírót holtan találják. Mind az öngyilkosság, mind az idegenkezűség egyenértékűen felmerül az eset kapcsán, miközben pipálhatjuk az újabb és újabb hozzátartozók megismerését indítékkal és alibivel egyaránt. Johnson már az első pillanattól kezdve játszik a néző várakozásaival. Felvázol egy olyan krimihelyzetet, amiben mindenki nagyon gyanús, felsejlik még az is, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen mintájára azt a nihilt tárja majd szemünk elé a nyomozás, hogy ha már mindenki sárosnak tűnik és senki sem, akkor egye fene, legyen mindenki gyilkos.
A Tőrbe ejtve azonban intelligensebb annál, minthogy újra felmondjon valamit, amit már jól ismerünk. De, ha már itt tartunk, annál is intelligensebb, minthogy görcsösen valami teljesen újat akarjon mondani. A kettő között fogan. Kiindulópontjánál mindent a haláleset köré csavar, ahogy azt el is várjuk egy klasszikus krimitől, azonban a film mégsem ápol olyan nosztalgikus viszonyt a műfajjal, hogy a 130 perces játékidőt ennek az expozíciónak vesse alá. Mihelyst kellő gyanúszámot kap a befogadó, és mielőtt még meddővé válna a cselekmény azáltal, hogy folyamatosan a halálesetre kellene visszatekintenünk, rögtön érkezik a válasz, hogy aztán egy új történet nyíljon a narratívában, ami félig-meddig a központi karakter, Marta (Ana de Armas) pszichéjét és erkölcsét, csonka drámáját szemlélteti, másrészt fókuszba helyez egy mindaddig parkolópályán pihenő kérdést. Ki bérelte fel Benoit Blanc (Daniel Craig) nyomozót, valamint az illető honnan tudta már ideje korán, hogy szükség lesz rá? Mindez más megvilágításba helyezi a tettes, vagy a felelős kilétét?
Spoilerek nélkül aligha lehet értelmesen beszélni a Tőrbe ejtvéről, de utóbbi kérdésre azért sejtjük az igennel adható választ. A film egyébként meglehetősen komolyan rámutat arra, mind a tettes, mind a felelős fogalmak egy bűntény esetében mennyire relatívvá válnak.
Bizonyos prekoncepciók szerint a krimi akkor jó, ha be tudja vonni nézőjét a nyomozásba, máskülönben hamar érdektelenné válnak az események. Johnson krimije nem ezzel operál, mégis működik, mert máshogy invitálja a befogadót. Ad nekünk valami szórakoztatót, és ad nekünk valami azonosulhatót. Szórakoztató, hogy ízléses iróniával illeti az általa is felhasznált klasszikus krimielemeket, ezzel le is bontja azok végső funkcióit, de akár az is mókás, hogy helyenként maga a fordulat válik egy helyzet teljes paródiájává (ha már szórakoztató dolgoknál tartunk, a film kétpercenként fordulattal tömi tele a zsebünket). Mindez azért működik jól, mert a krimi műfaja jelenleg nem éli semmiféle reneszánszát a filmvásznon, mi több majdhogynem azt állíthatjuk, száműzetésbe került onnan a tévéképernyőkre, szóval egyszerűen jól áll a Tőrbe ejtvének az a józanság/öntudatosság, amivel készült.
Esze ágában sincs jelen helyzetében a krimit olyan műfajként elénk tárni, ami bármi meglepetést okozhat, amit maradéktalanul komolyan kéne venni. Az is a szórakoztatáshoz tartozik, hogy nem kényszeríti rá nézőjét a figyelem folyamatos megosztására azzal, hogy rejtélyek sorát halmozná, hogy aztán majd a zárlatnál összeálljon a dolog – inkább kis lépésekben halad rejtélyről rejtélyre, maximum a film legvégén szól, hogy ezeket még jobban össze is lehet drótozni, mint ahogy eddig tettük (a már korábban felhozott kérdésre adható válasszal).
Másrészt a szórakoztatáson túl kapunk egy esetlen, borzasztóan azonosulható karaktert, Martát, akit Ana de Armas nagyszerű játékkal és még kisugárzásában is tűpontos őszinteséggel személyesít meg. Marta sztereotip jellem, akárcsak a többiek, viszont míg utóbbiak pusztán karikatúraszerűek, némely esetben társadalmi kommentárok (pl. a náci blogger srác), addig előbbi sokkal valószerűbb. Johnson pedig talált egy olyan motívumot a karakter kapcsán, ami egyszerre humorelem, egyszerre dramaturgiai jelentőséggel bíró feszültség, egyszerre szimbólum, plusz még amolyan „költői túlzása” is annak, milyen tisztán akarja láttatni a néző szemében Martát: az ifjú hölgy ugyanis ha hazudik, összeokádja magát.
De a film Marta kapcsán és még továbbra is önmaga kapcsán is tudja fokozni az iróniát. Ana de Armas karaktere bevándorló, és bár nem győzi a család minden egyes tagja folyamatosan hangsúlyozni, mennyire imádja őt, valahogy még sincsenek tisztában alapvető dolgokkal vele kapcsolatban, pl., hogy honnan származik? Visszatérő poénja a filmnek, hogy folyamatosan más-más nemzetekhez sorolják (brazil, uruguayi, venezuelai, ecuadori, stb.). A sztori végéhez érve mindent kérdésre és részletre választ kap a néző, egy valamire nem, hogy honnan származik. (Nagyon zárójeles poénként el lehetne sütni, hogy Johnson az általa készített Star Wars epizódban sem válaszolta meg a főhősnő eredetét.)
A Tőrbe ejtve egy percig sem akar újat mutatni a befogadónak, tipikus krimit mutat, csak épp krimijének lényege, hogy a műfaj valójában paródia, melyen belül klasszikus krimielemek toposzhálóját feszítette ki. A rendező tudja, hogy a nézőnek nemhogy a kisujjában vannak a detektívtörténetek, valósággal az emberi természet alapját képezik azok a mechanizmusok, amelyekre épülnek ezek. Ezért, amikor egy bevett krimi épp a legkomolyabb arcát venné elő és elvárná, hogy a néző meglepődjön, a Tőrbe ejtve azt mondja lazán, de nem slamposan: hagyjuk, inkább mosolyogj egy jót. Fun fact: mind a posztmodern, mind a dekonstrukció szavak elhangoznak a filmben, és igen, az alkotói koncepció közvetetten rákérdez a hagyományos kriminarratívákra, szabotálja, kihívás elé is állítja azokat.
Ami miatt még mindezen kívül Johnsont dicséret illeti: nemrég még a világ hangosabb és konzervatívabb fele dilettánsnak bélyegezte őt a Star Wars: Az utolsó Jedik miatt. A közhangulat azonban nem azt eredményezte, hogy beállt volna biztonsági játékosnak következő mozijára, elő mert venni valami olyat, ami már jócskán túl van legszebb évein, azaz hatalmasat kockáztatott. És győzött.
Írta: Szabó Dárió
