Világszerte mindenféle berekben osztatlan sikert arat a Netflix egyik legújabb dobása, A vezércsel. Mintha nem is függne attól, befogadója milyen világképet vall magáénak, úgy néz ki, bármilyen értelmi és morális szűrőn sikeresen átszitálható.

Beth Harmon (Anya Taylor-Joy) története megjelenésével azonos időben rögtön klasszikus státuszra is kezd szert tenni a legkülönfélébb körökben is, ezt pedig nem lehet betudni pusztán annak, hogy a koronavírus okozta zűrök közepette jóval kiéhezettebbek és elégedettebbek vagyunk azzal is, amivel kapcsolatban máskor szőrszálhasogatóbbak lennénk – mindegy, csak történjen már valami, mindegy, csak hadd érezzek már valami újat alapon. Ahogy az sem elegendő magyarázat, hogy a mozistop miatt még fokozottabban a sorozatokra vagyunk hagyatkozva, és így nyert ügye lehet éppenséggel „bárminek”. 2020-ban ádázul „ostromoltak” bennünket a jobbnál jobb szériák, gondoljunk csak a teljesség igénye nélkül a The Greatre vagy az Ez minden, amit tudokra. Mégis a legcsendesebben, már-már kozmikus magányból érkező (a Netflix sem promózta túl) sorozat tűnik belépője után a „leghangosabbnak”. Kissé olyan érzésünk lehet, megfigyelve A vezércsel tündöklését, alakulófélben lévő kultusz státuszát, hogy giccsmentes előhang híján annál őszintébb is az alkotás sikere, mert „szépsége” kiállta a váratlanság mind millió próbatételeit. Nesztelenül jött A vezércsel, hogy aztán hanyag eleganciájából adódó karizmájával marketing-csapások nélkül is erős retorikával lépjen fel. Éppúgy, ahogy a Harmont játszó, brillírozó színésznő – Taylor-Joy –  működik a képernyőn: szelíd gesztusokkal, ám a szótlanság ellenére is annál „energikusabb” kisugárzással, szuggesztív mimikával testtartással – a minimalista megoldásokat kívánó jellemrajz ellenére is. Annak lehetünk szemtanúi, ahogy egy mű életre kelése leképezi (persze, nem szándékosan) a címszereplőjét magát.     

Koherens, átfogó nagyegészként már biztosan elegen elemezték a sorozat erényeit, de mi itt és most tekintsünk át apróbb, talán nem túlzottan reflektált szegmenseket!

Sportfilm vagyok, de nem akarok a sportról beszélni

Ha szellemesek akarunk lenni, A vezércsel egy vezércsellel kissé kikerüli „saját műfaját”, a felszínen kissé műfajtalanítja magát. Már az expozícióban is a hanyatlás attribútumaival szembesülünk: késés, másnaposság, összeszedettlenség, lelki sebzettség. Amennyiben a sakkot – a közbeszéd polémiáin túllendülve – valóban sportnak tekintjük, a főszereplő sportolói mivolta igencsak problémássá válik a kezdetektől, hiszen nem a pontosság, józanság, összeszedettség, testi-lelki (ép testben ép lélek?) attribútumait kapjuk, amely talán elvárható egy sablonos értelemben vett sportoló-ábrázolástól. Mindez miatt az is óriási erőssége a sorozatnak, hogy elkerüli a kínos és egyébként is sehová nem vezető, önmagába visszahajló álfilozófiai (tágabb logikai kontextus nélkül feltett) kérdéseket, amelyek a sakk és a sport viszonyára mutatnának – ezt a néző magánügyeként kezelve A vezércsel dominánsan olyan dolgok sorából indít ki sporthelyezeteket, amelyek ideális esetben a profi sportban száműzetés áldozatai: dekadencia. Nem a klasszikus fejlődési ívből épül valami új és jobb, hanem épp annak ellentétjéből, Harmon ugyanis nem erkölcsi javulás okán lesz abszolút győztes.

Ép testben ép lélek? 

Ugyan, dehogy. A vezércsel lerombolja a klasszikus tételt, hiszen Harmon – fontos, hogy neve beszélő, mert magyarra fordítva természetesen harmóniát jelent – számára a kisebb „testi” (fizikai) káosz szolgáltatja a külvilág és a belső világ harmóniáját. Kissé mintha a Teljes napfogyatkozás költőit, Rimbaud-t és Verlaine-t látnánk a sorozatbéli sakkozókban visszatükröződni olykor, olyannyira a dekadencia és a hedonizmus felől kompenzálják életüket, annyi különbséggel talán, hogy magasztos, pátosszal szétlocsolt célok nélkül – ilyen módon pedig valóban sportolói jellemeket kapunk, akik nem révednek túl messzire a jövőben, jobbára az aktuális feladatra képesek magas minőségben koncentrálni. Érdemes talán megjegyezni, sport és dekadencia nem minden esetben állnak távol egymástól – kultúrafüggő ugyanis, kit segít kit nem. Vannak sportolók akik épp dekadens életmódjuk/hozzáállásuk ellenére vagy épp amiatt(?) voltak képesek a legmagasabb szinten teljesíteni (például a brazil focista, Ronaldinho [egyébként többnyire dél-amerikai példák juthatnának eszünkbe a továbbiakban is, akár pár brit játékos]) – érthető személyiségtől függő reakció, hiszen a sporthoz tartozó szabályszerűség, kimértség, akár monotonitás nem nyújt minden jellemnek biztonságérzetet, egyeseket épp feszélyezhet, ekképpen gátolhatja is a teljesítésben, bármilyen ellentmondásosnak is tűnik elsőre. A vezércsel egy valódi egzotikuma, hogy sportolóit az ábrázolás során árnyalja, nem általános sztereotípiák felöl „teremti” őket és (kissé talán sekélyes) mitológiájukat, az embert sokkal komplexebbnek és alkalmazkodóbbnak mutatja ezáltal a sorozat. Mert hiába él adott esetben valamelyik szereplő művészi(!) borgőzben fulladozó életet, attól még a sportberkeken belül teljesítménye lehet tiszta, megtisztulhat az egyén, ha az alkalmazkodás kihívását legyőzi: azt az alkalmazkodásét, amely igazán fontos fogalom a sportban, és amelyet A vezércsel karakterei (Harmon főleg, hiszen ő a központi) maguknak teremtenek, életmódjuk egyben nehezítő tényező is ugyebár. Azaz a hanyatlás olyan létállapot ebben az alkotásban, amely – és ez felmenti a „hanyatló” személyt – még jobban hozzásegít bennünket (rákényszerít) az alkalmazkodás képességeihez. A sportteljesítményük nem tükrözi vissza a „beteges” állapotot, ugyanakkor a győzelem hajhászása nagyjából megegyező a hedonizmus élvhajhászásával. Utóbbi fogalom, az élvhajhászás felől nézve pedig az a legérdekesebb, hogy mindez erőteljesen származhat abból a traumából, amely Harmont édesanyukájához köti: egy (az élet elől is) menekülő asszony jelenik meg előttünk a lány kiskori emlékein keresztül, amelyhez képest ellenpontként az élet örömeit „kutatói” identitás megképzése tűnik Beth számára a legjobb túlélési módszernek. 

A menedzser 

Alma Wheatley (Marielle Heller) mint nevelőanya több szempontból is érdekes. Egyrészt – ha már sportfilm-jelleg – kissé szokatlanul, de egy menedzserhez hasonlatos a személye. Van némi bizonytalanság mindvégig abban, hogy nehéz is eldönteni, Alma pragmatikus és önző menedzser-toposz, avagy felelős szülő – kimondottan jól áll ez az oszcilláció a karakternek, pezsgésben tudja tartani bármelyik pillanatban a sorozatot ez a dilemma, melyet a nő maga után hagy ránk: motivációi ködösen hozzáférhetők csak. Menedzser-jellegére egyébként az erősít rá leginkább, amikor a cincinnatii játszma közben megjegyzi, hogy számára nagyon bonyolult ez az egész (a sakkra) és értetlen arcot vág, ugyanezen jelenet előtt Beth gyakorlását is kissé érdektelenül kezeli, azaz inkább a célok érdeklik, mintsem az eszközök megismerése. Persze, ez egy kissé kirekesztő, negatívan sztereotip a menedzserekre nézve, de ennek szélsőségét a nő spontán „anyai felelősségtudat-kitörései” ellensúlyozzák. Másrészt ami ugyancsak külön izgalmas a nevelőanya kapcsán, hogy míg Beth úgy él hanyatló életet, hogy közben talán társadalmi státusza sincs, addig Alma ennek árnyaló karaktere, hiszen ő nem is annyira az élvezeteknek hódol, inkább a lehető legközhelyesebben süpped bele a társadalmi szabályokba, azokba, melyek egyszerre sanyargatnak is egy nőt az 1960-as évek környékén (ahol járunk a történetben), ugyanakkor amelynek torz módon egyúttal haszonélvezői is – ami viszont Alma esetében szánalomkeltő faktor, hogy ráadásul nem is egy férfi tartja el, hanem egy tizenhatéves „kislány”. 

Világos, hogy a sakkozók „unalom”-sztereotípiáit lerombolja a sorozat, de mi a „sötét” – ha már sakk – avagy mi a másik oldal, amiért úgyszintén a sportfilmes terminológiánál maradhatunk? 

Egyértelmű, hogy a sorozat zárójelenete felold valamit, mintha a „játék/játsszunk” szó utolsó elhangzása is kissé más megvilágításba kerülne: mindaddig a játék, hogy „játsszunk!”, valami monoton beidegződés volt, ám a fináléban az idős emberek között ez már választás is Beth számára. Hogy körbe fogják az emberek, direkten is kihangsúlyozza, hogy a lány, akinek mindaddig talán identitása sem volt, helyet szerzett magának a társadalomban – és ez az, amely a sportfilmes terminológia létjogát is megerősíti, ennek tükrében tűnik visszaértelmezhetően sportfilmes mozzanatnak valamennyi állomáshely és képkocka, mert a sport is mint jelenség valami, ami rangot ad a társadalomban, és akinek a társadalomban helye/rangja van, csak annak van választása, annak nincs, aki kilép belőle: dekadencia – például a már említett Teljes napfogyatkozás is azt mutatja be, hogy a társadalmat elutasító végtelen szabadság szépsége csak egy illúzió, valójában épphogy „elcéltalanodik” tőle az élet). Beth számára a társadalom megismerése szükségszerű is, hiszen hőn szeretett időtöltése, a sakk is ugyanúgy konvenciók sorozata, mint az az élet, amelyet az ember egy (bármilyen) társadalom keretei között leélhet – ilyen szempontból pedig Beth társadalomközelibb is, mint sok más ember talán, sportpályafutása egyben szocializációs gyakorlatként is funkcionál számára (mint ahogy a gyerekek is a játékokon keresztül tapasztalják meg először a konvenciókat, amelyek a kultúra és a társadalom szintén szabályoktól hemzsegő horizontjaira fogékonnyá teszik őket). Mindez persze átértelmezteti kicsit a lány „lázadását” is a normális élet ellen, ilyen módon saját szenvedélye ellen is lázad; ugyanakkor az egyén kreativitásának a keretek adnak termékeny terepet. 

A sakk ,,bárki” sportja lehet, olyan értelemben, hogy független a fizikai adottságoktól, így az egyenlőségek sportjának is tekinthető, akár például a darts vagy a baseball (mérsékelten) szintén (a futballhoz, kosárlabdához képest mondjuk), ha vesszük különféle testalkatú játékosait is (mi több, a darts is koedukált sport, mint a sakk). A vezércsel valószínűleg most hosszú időre úgy tette menő sporttá a sakkot, hogy expliciten beszélnie sem kellett arról, sport-e egyáltalán.

Írta: Szabó Dárió