A Szexoktatás című sorozat maga is egy terápia, hiszen nélkülözhetetlenül komoly témákat tárgyal magasfokú őszinteséggel, mégsem exhibicionistán, az öncélú polgárpukkasztó szándékokat nélkülözve. A nagyon is direkt (teátrális, mesterkélt) kérdésfeltevések helyett inkább feel-good jellegű bájosságba göngyölve csordogál. Nem akar tanulságos lenni, nem akar okítani, nem akar kiállni szexuális kisebbségek mellett, hogy aztán esetleg beszédmódját túltolva inkább árthasson segítség helyett, legfőképp nem akar mozgalmak stafétaátvevőjévé avanzsálni. Szerényebb, mégis jóval hasznosabb dolgot tesz: szimbolikusságot és pszichológiai metaforákat nélkülöző, valós és specifikus problémákat érintve inkább szórakoztató felszabadulást kínál nézőjének. Főleg azáltal, ahogy a tabukat kezeli (erről majd alább bővebben). Nem teszi fel az untig ismert „ki vagyok én?” típusú hagyományos identifikációs kérdéseket, épp ellenkezőleg, módszeresen kerüli azt, ezáltal az ideológiáktól és az erőltetett válaszoktól is távol képes tartani magát. A Szexoktatás azt állítja (kicsit sarkítva), a világ akkor egészséges hely, amikor senki nem várja el tőled, még te sem magadtól, hogy identifikáld magad, nevén nevezd magad, mert akkor nincs is mibe beleszorulnod, akkor nem is tudsz a másiknak sztereotípiát kínálni.
Otis Milburn (Asa Butterfield) egy mentálisan nagyon merev diák, aki bár saját szexualitását szorongásként éli meg, a környezetében lévő emberekét – annak ellenére is, hogy ügyetlen a társas érintkezéseknél – meglehetősen jó érzékkel kezeli. Ez a kettősség egyébként egy tőről fakad: édesanyja, Jean Milburn (az X-aktákból jól ismert Gillian Anderson) végtelenül liberális jellem és nem mellesleg híres szexterapeuta, aki saját fiára is esettanulmányként tekint. Szép lassan világossá válik, hogy bár Otis és saját szexualitása között vastag fal húzódik, enyhén ironikus módon a fiú kiválóan alkalmas arra, hogy diáktársai számára olyan beszélgetésekkel szolgáljon, amelyekkel ők lerombolhatják ugyanilyen falaikat, oldhatják szorongásukat. A problémakezelés kapcsán fontos, hogy a pezsgő társasági élet mellett, ha nem azonos arányú kontrasztként, de a magány is megjelenik, hiszen végső soron (egy tanácsadás, beszélgetés ellenére is) mindenkinek egyedül kell szembenéznie a problémáival. Nem ígéri, nem hirdeti azt a felelőtlen illúziót nézőjének a sorozat, hogy az egyén önmagával kapcsolatos döntéshozása társas tevékenység – az emberek magukért tartoznak felelősséggel, ez például Otis legjobb barátján, Ericen keresztül követhető nyomon (Ncuti Gatwa).
Ez szerintem azért is különösen jó, mert napjainkban egyre inkább beidegződéssé válik bármiféle egyéni problémát társadalmiként narrálni, társadalmi kontextussal feltölteni, mely nem minden esetben termékeny módszer, hiába trendi. Hiszen, ha valaki az egyéni problémáját kollektívnek igyekszik címkézni, azzal maximum azt éri el, hogy félrediagnosztizálja magát a problémát és annak lehetséges megoldásait is, akár még arról is megfeledkezik, hogy saját magáért felelősséget vállaljon. A magány egyébként Adam (Connor Swindells) esetében a legtapinthatóbb, legnyilvánvalóbb, akinek történetét nem a szembenézések, inkább az elfojtások, elhallgatások uralják, sőt rajta keresztül kikristályosodik, milyen az ember és a társadalom/az ember és a világ viszonya, ha vágyait, vonzalmait, énjét nem vállalja: odavissza kiközösítik egymást, a világ is Adamet és Adam is a világot. A fiú magányának radikális jellege, külön kiemelése (már, hogy az ő magánya eltér a többi szereplőétől, de ha szigorúan vesszük, az egész sorozatban egyedül csak ő igazán magányos) ahogy neve is megerősíti („Ádám”) már-már biblikus, az első ember társtalanságának motívuma, illetve ezt a biblikus társtalanságot szimbolizálja a karakter helyzete. Akár még olyan, további értelmezésekkel is el lehet játszani, hogy az Eric-kel (csakugyan E-vel kezdődik, mint az Eve/Éva név) alakuló viszonya az igaz szerelem megjelenése a sorozatban (hiszen minden más szerelem/kapcsolat illékony, kivéve az övéket), amely így még erősebben megnyeri a bibliai kontextust, hiszen Ádám és Éva szerelme tökéletes lelki és testi vonzalomként jelenik meg az Énekek énekében.
Deák Napsugár márciusvégi – az Eszmélet című filmről írt – esszéjében azt írta, „[a] (…) szexualitás kérdésének boncolgatására talán nem is lehet jobb témát találni, mint az élet azon szakaszát, ami ennek megértésével telik, a serdülőkort, amikor még maga a [szubjektum] sem ismeri azt, ami eredendően a sajátja.” Azaz azt, amely meghatározza, mely bár tabu, kimondatlanul is a szemünk előtt zajlik, az alapvető emberi létezés öndefiníciójának, lélektanának előfeltétele: ilyen például nem csak a szexualitás általános értelemben, hanem a személyes(!) szexualitás, amely jelen sorozat gerincét adja. A Szexoktatás kiválóan él azzal a recepttel, hogy a szexualitást az önfelfedezéssel azonosítja a serdülőkorban, mi több ennél tovább is megy, mert nagyon sokszor az mutatkozik meg, hogy az alkalmanként rövid időre feltűnő, vagy épp állandóan jelenlévő szereplőknek nem is az önmegismeréssel van problémája, az eleve adott, a kamaszok nem önnön tudatlanságukban tobzódnak ebben a sorozatban. Inkább, ha úgy tetszik, egyfajta társadalmi(!) „tudatlanságban”/nem-akarom tudni-effektusban rostokolnak, hiszen tudnak problémáikról és fétiseikről, diagnosztizálni is képesek magukat, épp csak helyét nem találják az erről való beszédnek. Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy a sorozat nem úgy tekint az emberre, mint aki készen, egészen hozzáférhet egy magáról létrehoztató definícióhoz (még a felnőtt karakterei sem feltétlenül ilyenek, például Otis szülei sem), inkább úgy tekint az emberre, mint aki folyamatosan úton van, minden élethelyzetben fel-felfedezgeti magát (lásd például: Jean hiába felnőtt, hasonlóan instabilak emberi kapcsolatai, mint a fiataloknak).
A Szexoktatás nagyszerűen, mondhatni újszerűen ragadja meg a kamaszkort, amelyet szüntelen változékonyságként definiál. Az alkotók a sorozat szereplőit olyan szeszély-mechanizmusokon, elfojtás- és beismeréstörténeteken keresztül tárják elénk, amelyek mentén szerencsére nagyon ügyesen ellehetetlenülnek az eleve elrendeltetett karaktersorsok. Például a sulin belüli különféle hierarchiák nem kerülnek kiemelésre, a menőségfaktorok sem kimondottak, vagy épp a barátságok is annyira árnyaltak, ezúton pedig képlékenyek is, hogy a készítőknek sikerült elkerülniük a kategorizálás unalmas közhelyeit. Ekképpen pedig a különféle társulások, klikkek nem egymástól rideg elkülönülésben öltenek testet, inkább össze-összeérnek. Emiatt egyrészt a karaktersorsok dinamikusak, kiszámíthatatlanok, másrészt ebből következik, hogy a sorozat leszámol a sztereotip ábrázolási sémával. Mert a fiatalok életében a szexualitás és a szexualitás kérdéséhez való viszonyulások folyamatosan felülírják a sorsokat, újraírják a jósolható karakterívet.
Mindemellett még mellékesen, de olyan kommentárok is elhelyezésre kerültek a sorozat terében, mint például az intézmény/iskola/családi akarat hatalomgyakorlása a diák felett. Gondoljunk csak Jacksonra (Kedar Williams-Stirling), akinek nem is szexuális természetű gondjai vannak, hanem rá kell ébrednie, hogy egy burokban él, amely szabad akaratát, szabad döntéshozását is gúzsba köti. Sikerei mögött inkább önállótlanság rejtőzik, amiről persze nem ő tehet, az önállóságtól családja fosztja meg. Míg például Maeve (Emma Mackey) karaktere többek között ennek kontrasztjaként is szolgál, hiszen ő túlontúl nagy önállóságra kényszerül, amely épp elég felelősség ahhoz a magánéletben, hogy azzal az iskolában csak hátráltassa magát. Vagy kritikus kommentárként fellelhető még Jean egyik megjegyzése is, amelyet fiának címez, hogy nem kérünk pénzt hétköznapi beszélgetésekért – ez pedig egyrészt egy kötelezően szükséges etikai dimenziót ránt Otis cselekvései mellé. Talán kevés is, gond is, hogy ebbe nem bonyolódik bele a sorozat, ugyanakkor jelképesen egy pillanatnyi görbe tükröt is tart a kortárs nézők elé, mert abban talán egyetértünk, hogy a kapitalizmus révén egyre inkább olyan kort élünk, amelyben már bármiből és mindenből pénzt lehet csinálni anélkül, hogy bárki reflektálna arra, miért is fizet voltaképpen. De alapvetően ez a népi pszichológiai hozzáállás, hogy valaki végzettség nélkül is képes kezelésbe venni embertársait, nem a pszichológiának mint diszciplínának a hitelét gyengíti, sokkal inkább erősíti azt, hiszen lenyomatot ad arról, hogy bár tudományosan megkérdőjelezhető módszerei vannak, már alapvetően a tárgya is megkérdőjelezhető (hogy hozzáférhetünk-e egy másik ember belsőjéhez, vagy mindenki csak a magáéhoz férhet hozzá?), mégis hasznos, mégis működik.
Esztétikailag is külön értéke a sorozatnak az a felvilágosultság, ahogy a szexualitást és a nemiséget meghatározza, együtt kezeli. Nem arról van szó, hogy vannak kategóriák, címkék, amelyek ráragaszthatók egy-egy emberre, vagy amiből jósolható lesz, hogy konvencionálisan/előíró jelleggel xy mit fog, kit fog emiatt preferálni. A Szexoktatás sokkal inkább egy skálán, a fokozatosság elvében vizionálja a szexuális és akár a nemi beállítottságot, ennek okán a karakterek kapcsán semmi nem adott fekete-fehéren, a néző is a szereplőkkel együtt ébred rá, ki milyen mértékben „ilyen” vagy milyen mértékben „olyan” és szerencsére sosem szilárdul meg eléggé, sosem válik teljesen eldönthetővé a karakterek szexualitása. Már csak azért sem, mert a szexualitás nem egy abszolút tényező a sorozatban, hanem nagyon erősen befolyásolja az illető jelleme is azt. Persze mindez az izgalom faktorát is erősíti: kiszámíthatatlan sokszor, ki kivel sodródhat össze. Épp ez a Szexoktatás lényege, hogy a szexualitást úgy tematizálták az alkotók, hogy közben nem valamiféle ideális állapothoz képest alkották azt meg.
A készítők (többnyire) remekül száműzik a narratívából az etikai méricskélés lehetőséget, ami a karaktereket illeti, hiszen a szereplők életében számos olyan „törés” előfordul, amire nem feltétlenül szolgáltak rá; a Szexoktatás egyszerre kicsit mesékre jellemző naivitása, egyszerre kicsit karikatúraszerű (például a polihisztor biológiatanár mindenképp átfordul iróniából karikatúrába) komolytalankodása jó érzékkel betoldott, könnyedséget csempésző stíluselemek az egyébként realista felfogása mellé. Mely felfogás abban érhető tetten leginkább, hogy a kamaszkor elkésett döntéshozásai teljes esetlegességben tartják a dolgokat: értve ezt úgy, hogy x nem azért nem jön össze y-nal, mert ne érdemelné meg őt, vagy ne tenne érte eleget. Senki nem azt kapja, amit egy mesterségesen teremtett tanítócélzatú környezetben érdemelne: hiába kezeli két ember jól és alázatosan a párkapcsolatát, az nem garancia arra, hogy véletlenek mentén ne érjenek véget.
A már (az első bekezdésben) említett ideológiamentesség miatt külön érték, ahogy a sorozat ember és ember vonzalmát megjeleníti. Így a nézővel is képes furcsa játékot űzni a Szexoktatás, mert egy ilyen, beidegződéseket magától távolra taszító térben a váratlan vonzalmak („lelepleződések”) sem lepik meg a befogadót. És épp ez az, ami a természetességérzethez is nagyban hozzájárul: mert a meglepettségérzetre való rájátszás pont azt erősítené, hogy „normálatlan” dolgot lát a néző. Ez a nemek közti falakat lebontó utazás sem propagandává, sem mozgalommá, sem görcsös tabudöntögetési kényszerré nem válik, így végtelenül élvezetes marad minden – az alkotás nem reflektál arra, hogy tabukkal érintkezik (a néző meglepettsége is reflexió lenne arra, hogy tabut látunk), annyira természetesen alkotja meg az ezekről való beszédet, mi több ennek a beszédnek/diskurzusnak a terét.
Az események javarészt nem erőltetett konfliktusokból állnak, épp ellenkezőleg, nagyon jó arányban kerülnek kibontásra a feszültségek egymás mellett, mi több a Szexoktatás nem az a sorozat, amelyik úgy foglalkozik sokat a mellékszereplőivel, hogy közben némelyiknél alig várnánk, hogy tovább álljunk, mert csupa olyan élethelyzetet és személyiséget képes a néző elé tárni, ami érdekfeszítő, közel sem érződik ad-hocnak, mivel türelmesen indítja be ezeket a szálakat a produkció. Ilyen például Jackson önmagával és az elvárásokkal zajló vívódása, kiútkeresése. Ha már konfliktusok, akkor viszont negatívumról is szólni kell: épp a főszereplőt, Otist körülvevő problémák azok, amelyek néha már túlhajszoltak, túlírtak, önismétlők, gyakorta semerre sem tartanak – az ehhez kapcsolható komikum pedig bár nem öncélú, az említett tényezők miatt mégis kissé irritálóvá tud válni pár helyzetben az, ami a karaktert körülveszi. És ha már Otis, a fiú körüli egyik legparttalanabb tényező a Maeve-vel való kötelék, a plátói, mégis mindenki számára világos vonzalom, egymás érdektelen kergetése. Egyrészt jó, hogy egy idő után a nézőben a reménytelenség érzete kezd motoszkálni, mely kicsit kimozgatja a befogadót a komfortzónájából, a feel-good jellegből, amelyet az alkotás tálcán kínál; másrészt, hogy a két karakter folyamatosan lekési egymást, egyben időhúzójellegű repetitív „antigesztusként” is felfogható, márpedig kár lenne még az új évadban is erre redukálni az egyik főszálat.
Nem merültem el a Szexoktatás szélesebb körű recepciójában, de nem lepne meg, ha néhány év múlva kultuszsorozatként tartanánk számon, mert könnyen lehet, hogy a Netflix produkciója új, árnyaltabb, józanabb, kellően komoly, mégis elég bájos és szórakoztató stílust talált részleteiben is a tabutémák megközelítésének, szétszálazásának. Nem filozofál a másság helyzetéről, a kisebbség elnyomottságáról, nem is monologizálja ezeket a dilemmákat kétségbeesetten. Azzal vívja ki a néző azonosulását, hogy nem próbálja kivívni azt. Csak embereket mutat, akiknek pont ezzel őrzi meg méltóságát, hogy bele sem kezd olyan narratívákba, melyek megerősítenék, hogy lenne mit bizonygatnia egy személynek, álljon az a nemiség és/vagy a szexualitás bármelyik fokozatán.
Írta: Szabó Dárió
