Amikor egy fényképen, vagy akár a valóságban nézel egy homokdűnét, nem érted, miért kell a tökéletesnek tűnő idomait elkapnia a legkönnyebb szélnek is és először összekutyulnia, majd ezerfelé repítenie, hogy végül szinte semmivé váljon a dolog. Tudom, hogy David Lynch 140 perces produkciója terv szerint jóval-jóval hosszabb lett volna, de nem az a problémája, hogy kíméletlenül megvágták, ugyanis nem az arányaival és ritmusával van gond, ennél elemibb bajok vannak vele. Voltaképpen 140 perc alatt képtelen átadni a film olyan alapvető dolgokat, amiket már 20-25 minutum után is könnyű szerrel tálcán szoktak kínálni a filmkészítők. Pláne fájó, ha olyan dolgokról van szó, amik még az expozícióba rejtett potenciált is impotenssé teszik a zárlatig. Vagy azt is mondhatnánk, az alaphelyzetbe kódolt és expliciten is vállalt ígéreteket lényegében az alaphelyzet megszűnte után szépen visszavonja a film. Lynch hol túlgondolta, ahol nem kellett volna, hol alul, ahol ráfért volna a „manír” a dolgokra. Talán csak a Toto együttes (nekik köszönhető a soundtrack) zenéje igazán maradandó.     

Lynch 1984-es adaptációja Frank Herbert világsikerű A Dűne című regényét dolgozta fel filmformátumban, amely egyébként egy írói ciklus és szerzői univerzum első darabja. A film megítéltsége legendásan, már-már sajátosan – nem is megosztó, sokkal inkább – széttartó lett. Akad utálója, imádója, sőt még a kettő együtt is nagyon gyakori – és azért ez az ambivalencia ritkán járja át a személyes recepciókat –, ahogy a közöny sem példátlan. Én még nem olvastam a regényt/regényeket, vélhetően igyekszem majd pótolni ezt a hiányosságot, mert ha minden igaz, én írok majd az új, közelgő feldolgozásról is ugyanitt. Így Lynch filmjét elsősorban azért néztem meg, hogy felcsigázzon, de összességében sajnos inkább szkeptikussá tett, mi több Lynch filmje azon kevés alkotások közé tartozik, amelyek képesek saját magukat érdektelenné tenni – ezt pedig egészen meghökkentő dolog egy „mese” esetében tapasztalni, ami már csak atmoszférájával is lebilincselővé kéne váljon, hibái ellenére is világot kéne rajzoljon.

A film tartalmáról röviden: adott egy Arrakis nevű bolygó, melyet Dűneként is emlegetnek a galaktikus birodalom lakói. A planéta az egyetlen hely, ahol fellelhető a fűszer nevű anyag/entitás, amely rendkívül fontos a birodalom és az emberek számára. Paul Atreides elrendelt sorsa, hogy a birodalom dinasztikus konfliktusai közepette megérkezzen a Dűnére és a bolygón élő elnyomottakat felszabadítsa.

Villám-gondolatkísérlet: amiben Lynch hibázott, amiben Villeneuve is kérdéses

A napokban megérkeztek a nyilvánosság elé az első forgatási képek Denis Villeneuve 2017 februárjában megerősített és – amennyiben a koronavírus okozta világbénulás komolyabban nem szól közbe – még 2020 decemberében a mozikba kerülő Dűne-adaptációjának munkálataiból. Az internet valamennyi zegzuga ősrobbanás szerűen megelevenedett a fotók kapcsán. Twitteren már mintha hulláma, divatja is lenne annak, hogy az emberek kedvenc képkockájukra cserélik profilképüket, amely nem csak a várakozásokat, a kultuszt is kimondottan jól tükrözi. Reménykedhetünk, hogy az első előzetestől sem vagyunk már távol. Lynch filmje már annak idején is több sebből vérzett, de az idő múlásával a sebek méretes kelésekké váltak: a látványvilága például néhol már a ’84-es viszonylatokban is jócskán elavult hatást keltett – ennek kapcsán nem lehet elmenni amellett, hogy megjegyezzük, George Lucas és a Star Wars-projekt, ami Lynchék Dűnéjével kortárs, milyen óriási mértékben megelőzte saját idejét. És csak közvetetten illik ide a példa, de Steven Spielberg E.T.-jéről is határozottan állítható, máig nem öregedett egy percet sem.   

Az új adaptációt nem csak a regényeket körülvevő rajongás, a rendező, Villeneuve személye miatt is izgatottan várják a rajongók, hiszen a kanadai direktor jelenség lett, rajongás tárgya, akit/amit illik szeretni, elismerni; bírálni lehetőleg semmiképp sem. (De én egy kicsit azért kockáztatnék ezügyben [is].) A ’84-es Dűnét látva Herbert világának átadásához, a néző gondnélküli belehelyezéséhez szilárdul lehorgonyzott alkotói stílusra és víziókra lenne szükség, amely, ha felszínében nem is, metafizikájában bőven hiánycikknek bizonyult Lynch koncepciójánál, ahol meg nem, ott kevés és banális maradt a végeredmény, vagy épp egészen kaotikus. Számomra viszont Villeneuve személye is ad okot az aggodalomra a mélységi komplexitások kezelése kapcsán.

Azzal alapvetően nincs probléma, hogy a kanadai rendező kísérletező és témaváltogató (mi több személyes szimpátiámra is okot ad, hogy nem egydimenziós alkotó), azzal viszont már annál inkább, hogy nem igazán állapíthatók meg egyéni stílusjegyek esetében; narratívái lassúak, de a lassúság mellé sem feszültség, sem kérdések nem párosulnak, inkább az atmoszféra dominál. Utóbbi szemmel láthatólag elengedhetetlen Herbert regényének vászonra álmodásához – amihez Villeneuve oldalán megfelelő segítség lesz Greig Fraser operatőr, akit a nagyközönség már jól ismerhet a Zsivány Egyes és a The Mandalorian Star Wars spin-offokból is –, de nekem inkább amolyan szükséges, noha nem elégséges feltételnek tűnik az, amit a rendező adhat. Szerintem Villeneuve első amerikai filmjében, amely a Fogságban címet viseli, járt legközelebb az egyéni hanghoz. A (műfajban) már-már maratoni hosszúságú(nak számító) produkció ügyesen és letisztultan vegyítette a tengerentúli kisvárosi történetek motívumait a skandináv krimi-thrillerekre jellemző pesszimista miliővel. Ehhez képest ezt követő két alkotásáról híresült el igazán, amelyek bár igényes munkák, néha önmagukhoz mérve is bátortalannak tűnnek.

Az Érkezés kontextusból kiragadott filozófiai és nyelvfilozófiai idézethalmazok egysíkú látványkonyhája impozáns díszlettel és kamerafilterrel kísérve, mely tudományosan hiteles, ismeretterjesztésnek viszont kevés és didaktikussága tétnélküli, kiöli a filozófiai sci-fi velejét, a vitaindítást. A film a sajátos szerzői állításoknak is hiányában tengődik, nem is beszélve a hatásvadász érzelmi sokk-keretről. Villeneuve valóban érdekes gondolatokat vett át az Érkezés kapcsán és épített be, de nem ad hozzájuk. Például Christopher Nolan is élt a műfajban a tudományos hitelességgel, gondoljunk csak az Interstellar című filmjére, de Nolan olyan öko- és spirituális vetületekkel kontextualizálta a tudományosságot módszeresen, aminek nem csak tétje volt, sőt íve is a cselekményben, ráadásul eredeti állításokat is hordoztak ezek az elemek együttesen, mi több maga a film sem vált ettől egysíkúvá. Míg a szintén Villeneuve-alkotás, a Szárnyas fejvadász 2049 inkább nosztalgikus „szenvelgés” egy kultusz farvizén, mintsem önálló filozófiával bíró cyberpunk, vagy legalább minimálisan értékelhető társadalmi „mitológiával” élő sci-fi.

Lynch problémája (lejjebb kifejtem bővebben), hogy néhol túl szájbarágósan nyúlt az alapanyaghoz, néhol pedig túlságosan lazán, a kettőt pedig borzasztóan rosszul fontolta meg, mintegy felcserélte, mit lett volna érdemes ragozni és mit nem. (Azért merem ezt állítani a regény ismerete nélkül, mert bizonyosan elhibázott egy adaptáció, ha nemcsak alapvetően érthetetlen, még akkor is az, amikor valamit kínos modorral tár a nézője elé.) Villeneuve esetleges problémája pedig az lehet, ha ez nem is fakad egy tőről Lynchével, hogy a sejthetően lassú narratívája üres atmoszférapornó marad, amely adott esetben nem is mérlegel, mit kéne árnyalni, csak letisztultságot színlelve felül megint egy kultuszvágányra, mint a Szárnyas fejvadász 2049 esetében tette azt.

A ’84-es filmből kitűnik, hogy politikai, társadalmi, filozófiai és misztikus fogódzói is bőven lennének a Dűne világának, csak épp a szándék ellenére sem sikerült összetalálkoztatni sem egymással ezeket, sem a nézővel, így végtére is tartalmilag szinte teljesen homályos, sablonos, üres marad. Nem adja meg, amit ígér, ami pláne kínosan hat a nyitókép szokatlan és ígéretes „tájékoztató dömpingje” után.

Mindenesetre, Lynch Dűnéjén már túl vagyunk, Villeneuve ígéretének pedig szurkolhatunk; már csak azért is, mert talán kisebb képzavarnak tűnik, de elnézve az alapanyagban rejlő hatalmi és házviszálykodásokat, az ebben rejlő drámai és katartikus potenciált, ha a kanadai rendező elődjénél megfontoltabban nyúl a sztorihoz, könnyen lehet, hogy a nagyközönség a Dűnében leli majd fel az új Trónok harca-effektust (még látatlanban is alkalmasabbnak tűnik erre a készülő projekt, mint az elhamarkodottan és pontatlanul kikiáltott The Witcher). Pláne, hogy már a spin-off sorozat is tervezés alatt áll.

A gond csak az, hogy Lynch munkája nyomán bebizonyosodott, Herbert kultuszkönyvét agyzsibbasztó dolog lehet adaptálni, talán nem is érdemes túl sokat markolni vele kapcsolatban, de egy biztos, ha egy rendező arra kényszerül/kényszeríti magát, hogy keveset markoljon egy alapsztoriból, de azt biztos kézzel tegye, ahhoz elengedhetetlenek a merész szerzői döntések, kinyilatkoztatások, ami a szelektálást nem láttatja hibának – azzal kapcsolatban pedig egyelőre még szkeptikus vagyok, ezek Villeneuve-től milyen mértékben várhatóak el.  

Kritika: Dűne (1984)

Lynch naiv volt.

Alapvetően nem is tudom, miről lenne érdemes beszélnünk; van egy filmünk, ami messiástörténetként menedzseli magát a befogadó számára, de közben maga az ábrázolt és elbeszélt társadalom is – amit nagyon meg kéne váltani – papírmasé marad, ahogy a főszereplő, a kiválasztott szintén. Így aztán nehéz mit kezdeni a helyenként felmerülő részletekkel, valamint az összképpel is, az érdektelenség és súlytalanság felé pedig egyenes út vezet. Nem vicc, a homokférgekről több derül ki és azonosulhatóbb figurákká válnak, mint Paul Atreides. A többnyire hangulatos jelmezek, díszletek – jól áll a sztorinak az is, amikor megeszi a giccs a környezetet, ahogy az is, amikor épp minimalista a közeg –, helyszínek, de még a végig élményfaktor retro-feeling sem képes ellensúlyozni a forgatókönyvnek ezt az abszurd természetét. Nem is a színészi játék a probléma, inkább olyan, mintha maga a karakterkezelés lenne elképesztően amatőr, a fókuszban lévő személy ugyanis csak árnyéka/szelleme nagyjából annak, aminek a stáb láttatni akarja, és mintha rá is éreznének, hogy ezt kompenzálni kéne valahogy, amihez folyamatosan az őt körül lengő mítosz szajkózását választották (másik károsan szélsőséges) pszeudo-ábrázolási módszernek.

A feljebb említett nyitóképes „tájékoztató dömping” nagyjából azt a benyomást kelti a film egészének tükrében, hogy az alkotói brigád úgy gondolta, innentől akkor kész is, kezünkbe adtak egy brossúrát arról, „hogy is van ez”, aztán a néző is elengedheti magát és ők is. Ekképpen az ígéretes sci-fi és fantasy kombináció után – amelyet már önmagában a nyitókép látványa is megalapoz (még ha mai szemmel nézve éjjeli ezoterikus műsorokat is juttathat eszünkbe) – voltaképpen egy döcögősen beinduló kalandzsáneré lesz a „főszerep”, amivel a film teljesen kiüresíti az expozícióban felvillantott ígéreteit, súlytalanná teszi annak hatalmi tétjeit. Pedig, ha jól értem, ennek a sztorinak és a felmutatott toposzrendszernek nagyrészt a hatalomról kéne szólnia, de nehéz eldönteni, hogy Lynch akart arról beszélni, de nem sikerült, vagy eleve nem is akart. A cselekmény szertefoszlik, amit toposzaiból adódóan konfliktusoknak kéne átszőnie és összetartania, valamint azoknak feszültségforrásként is kéne funkcionálniuk; a koncepció elvész a kalandjellegben és abban is, hogy voltaképpen nem derül ki mélyen és meggyőzően, a konfliktus céljának és tárgyának mi a komolyabb jelentősége, hogyan hat ez a szóban forgó birodalomra részleteiben. Ennek tetejében pedig sem a nemesi családok, sem a „munkások” és elnyomottak életéről nem tudunk meg semmit.

Egyrészt a nyitóképben kapott információk szinte fölöslegesek, pusztán azonnal egy mesterkélt, didaktikus szituációba csöppentik a nézőt. Amihez szükséges, ahhoz hozzáférünk a párbeszédekből vagy épp a cselekményből, másrészt a kezdeti kalauz hiába vázol fel dinasztiákat, politikai feszültséget, hatalmi viaskodást, misztikus elemeket, akár megágyaz filozófiai kérdéseknek is. Mindezzel annyira sekélyesen és felépítetlenül bánik a film mindvégig, hogy ezeknek a rétegeknek esélyünk sincs befogadóként a drámai jelentőségét érezni; esélyünk sincs a problémaköröket tudásokhoz vagy épp egymáshoz kötni, esélyünk sincs mindez miatt belehelyezkedni a film gondolati, tartalmi terébe. Márpedig így mi értelme univerzumot építeni, univerzumot ábrázolni?

A fűszer-entitás szimbólumként gyenge és kifejtetlen, semmitmondó, de sajnos ezzel kapcsolatban a készítőknek nemhogy egy konkrét, még egy misztikus vagy meditatívabb lényegiséget sem sikerül megragadnia és átadnia épkézláb módon annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a fűszer (mint belső motívum) hangsúlyos a narratívában. Magát a narrációt egyébként áthatják olyan öncélú elemek is, mint például a rengeteg áttűnéssel megoldott vágás, de hogy a képek összefolyásával mit fejez ki a film, az rejtély: nincs különösebb funkciója, nincs ugyanis olyan tartalom, amiket egymással párhuzamba tudna hozni ennek révén metaforaként az alkotói csapat; az idő minimális múlásának és a helyszínváltások érzékeltetésének is lett volna elegánsabb módja ennél, ami nem akarja a vágás típusával azt a szuggesztivitást sugallni, ami nincs is.

Az pedig, hogy sok jelenetben a párbeszédeket követő csendet nem bízzák a nézőre, egészen irritáló, pláne, hogy cserébe nem filozófiai tételekkel látnak el bennünket, hanem teljesen gagyi és fölösleges kommentárokkal. Például nyilvánvaló az alapszituációból is, hogy az egyik karakter nem mond el valamit, de még abból is, hogy a másik karakter gyanakvóan néz rá, és ha ez még mindig nem lenne elég, megfogalmazza egy belső, kéretlen hang, hogy „XY” nem mond el valamit. Ilyen jellegű abszurd túlpörgések jellemzik Lynch építkezését a Dűnében, mellette pedig számos egyéb fontos tartalom alul pörgése. Az a legbosszantóbb, hogy a készítők olyan helyeken próbáltak hozzáadni a filmhez, ahol az szükségtelen volt, közben pedig onnan vettek el, ahová szükséges lett volna rétegekkel alábiztosítani a tartalmat, vagy legalább valami alapeszmével összedrótozni a széttartó felszínt.    

Lynch Dűnéjét már csak a kontextusból adódóan is szokás Star Wars-utózöngeként emlegetni, de a két film részleteiben nem összemosható (minőségében meg aztán pláne), épp műfaji szempontból működnek máshogy. Ha már az eltéréseknél tartunk, a Star Wars és a Dűne hősképükben is különböznek, ennek révén teljes világképükben szintén jócskán eltérnek – előbbinél a hős valóban tekinthető a szó hagyományos értelmében vett messiásnak, hiszen a hős az elnyomottak közül kerül ki és megváltást hoz, viszont utóbbinál például Paul Atreides megváltó pozíciója nem ennyire „tiszta”, hiszen attól fogva, hogy ő társadalmilag magasabb rangban van, mint akiket megvált, politikai szándékokat is magában rejt a megváltás, komolyabb politikai következményeket is szavatol, hiszen, hogy a nép mellé áll, az egyben hatalmi (és kereskedelmi) befolyáshoz is juttatja (őt és családját). Visszatérve a műfaji vonulatra; a Star Wars világa voltaképpen csak a fantasy-vel él műfajként, hiszen fabuláját és motívumait mítoszokból kölcsönözi és elsősorban tanmesei jelleggel bír gondolatisága is, esetleges filozófiai igényei nem hivatottak a befogadói jelenre reagálni, csak mitológiákhoz csatlakoznak, a sci-fi pedig csak külcsínre ölt testet, nem utópia és nem is disztópia. A Dűne ellenben igyekszik mind a sci-fit, mind a fantasy-t műfajként felhasználni (még ha az elhibázott forgatókönyv miatt ez nem is válhat túl érdekessé Lynch filmjében sajnálatos módon), hiszen mesemotívumait társadalmi sci-fi toposzokkal hajtogatja (hajtogatná) össze. Sajnos ez a potenciál erősen beleszorul a produkcióba, így az utópiaként és/vagy disztópiaként értve is nagyon sovány. 

És épp utóbbi, ami végső soron Villeneuve legnagyobb kihívása lesz. Hogyan fogja aktualizálni a sci-fijelleget? Miképpen fogja elérni, hogy a sci-fi és fantasy elemek ne menjenek egymás rovására, miközben a mesejelleg is megőrizve marad, valamint a jelen korra irányuló legalább részleges reakció/olvasat is megvalósul? Nem mintha egy messiáskrónikát ne lenne alapvetően is nehéz dolog eredeti módon tálalni, de ma már a műfaji és alkotói sztenderdek felől nézve kimondottan porosan hatna, ha szorosan maga a messiástörténet és annak attribútumai ne lennének valamelyest aktualizálva, kiforgatva.  

Írta: Szabó Dárió