Derűs arckifejezésre váltani, vagy épp nevetni nem is olyan egyszerű. Legalábbis ugyanazon biztos, hogy nem. A humor ugyanis gyakran elválik egy adott alkotás szerzőjének szándékaitól, míg tőlünk, befogadóktól merőben szándékolatlanul is érkezhet annak felismerése. A humor a függetlenségre rímel leginkább a művészet folyamataiban. 

Ahogy öregszem, egyre kitüntetettebb műfajjá válik a szememben a dramedy. Én is egyre hajlamosabb vagyok alapvetően nem humoros képeket komikusnak látni. Sosem gondoltam volna, hogy a dramedy tanít majd meg jól betűrni az ingem. Talán ez az a műfaj a filmes és sorozatos világban, amely azért is működik egyre jobban, mert organikusan képes elkerülni a ,,nagyot mondani akarás" látszatát és a szemünk láttára teremti meg a hőn szeretett, a kevesebb több tételt. Ez nagyon is megfelel mai elvárásainknak, az emóció a nézőtől származik, feltöltendő vele a szikárabb, kívülről érkező emócióknak helyet adó mű. Azaz befogadóként egy folyamatjátékba csöppenünk, vegyük pl. a Netflix egyik új sorozatát, a kiváló A tanszékvezetőt. A széria elegánsan, nem túl direkten (s ezt a direktséget is a humor oldja) végigvezet a szemünk láttára egy dekadenciából születő karrierívet (Joan: Holland Taylor) és egy ambiciózus, lelkiismeretes jellemrajzhoz köthető karrierváltást (Kim: Sandra Oh) - karrier szempontból hanyatlást - egymás mellett. Jóllehet, Kim bekövetkező karrierváltása csak sarkítva hanyatlás, ha szorosan nézzük a történetet, hiszen a sorozat jóformán épp arról szól, hogy vezetőnek lenni közel sem álommunka és bizonyos pozitív emberi tulajdonságok olyannyira negatívan hathatnak egy ember vezetői működésére, hogy a túl nagy lelkiismeretesség egy feloldhatatlan probléma lesz. És nagyon is fontos kitérni arra, hogy a dramedy mutat valamit, amit sarkítgat, mert voltaképpen ez a mechanizmus az, amit az előzőekben megfogalmaztam: felmutat egy ,,többet", amit aztán ,,kevesebbnek" láttat. Hívhatnánk ezt persze a könnyedség kulcsának is. Az egésznek az a jelentősége, hogy a befogadó ezáltal nagyobb szerepet kap, amit tudatosan elvesz, tudatosan nem mutat az alkotás, azt neki kell megfogalmaznia, és épp ezért is funkcionálhat jobban társadalmi témákkal a dramedy, mint sok más, komolyabbnak tűnő kifejezési forma - mert a komolyság látszólagos hiánya véleményformálásra sarkalló erő.

Az évad végére a sorozat, úgy tűnik, Joan személyében megtalálja a megfelelő figurát a székbe, s bár e váltást több drámai esemény is körbe bástyázza, nyoma sincs felfokozottságnak vagy szomorúságnak. Az egyetlen, amit tetten érhetünk, az, hogy merőben mókás ez a váltás, ami egyébként adja magát. Épp ez a dramedy nagy erőssége, hogy az egyértelműt is fordulatként tudja elénk tárni, mert a humora kellően palástolja a racionálisan várhatót, s a drámai hatások ünnepélyességét is képes csitítani. Az egész olyan, mintha egy dübörgő hanghatás a csendességben találna otthonra. A komikusság lehalkítja a dráma üvöltését. Ez egyébként persze nem csupán A tanszékvezetőre igaz, ugyanúgy az Atypicalre, vagy akár a Szexoktatásra. 

De hogy is működik a humor? A humor, amely a kétezres évek elején és a kétezer-tízes évek elején-közepén jó ideig nagyrészt úgy tűnt, az ízléstelenség, vagy épp a ,,céltalan" nevettetés eszközévé avanzsál, hogyan lehet ennyire elegáns alapanyag? A humor az alkotó és az értelmező legjobb barátja lett, mert a függetlenség jele. Pontosabban, a függetlenségbe vetett bizalom jele, olykor akár a kettőé külön is. E fogalmak pedig az alkotásban és a művészet értelmezésében is kulcsfontosságúak, már-már fétisjellegűen. 

Amit viccesnek látunk, van, hogy teljesen eltérhet bármiféle szerzői szándéktól - ez egyrészt a néző irányából tiszta, az alkotó szemszögéből nézve pedig egyértelmű, hogy épp ezért kisebb eséllyel bízhatna befogadójában, mégis nekiveselkedik ennek a kapcsolatnak. Rémületet, meglepettséget, felfokozottságot, pátoszt, stb. elérni és tapasztalni mintha sokkal konvencionálisabb lenne, mint a valódi derűt, kellemet, akár nevetést kivívni. Épphogy nem lehet kivívni: a humor értelmezés kérdése, s ahogy egy értelmezés nem kényszeríthető ki (~Jauss), úgy a humor sem.

A humort a bizonytalan szüli (szerzői intenció és befogadói felismerés felől is), nagyon igényli a személyes jelenlétet, a humoron keresztül függetlenedhetünk egymástól befogadóként is - elkülönböződhetünk. Pusztán olyan okból, hogy nagyobb eséllyel nevetünk máson mindnyájan, ha részletekről van szó. Az öröm magánya ez.

A jó dramedy abban profi, hogy a komédia esetlegességét a dráma szilárdsága miatt sokkal konvencionálisabban tudja kontrollálni,

így a komikum közösségibb, melegebb érzetű lesz. Ez a műfaj a társadalmi témák új útja, mert az ábrázolt dolgok iróniával kezelése lehetővé teszi, hogy sztereotípiamentesen álljunk ki dolgok mellett, hiszen ami kiállást érdemel, úgy tárulkozik elénk, hogy közben tisztában van saját hibáival (a humor csatornáján keresztül vetül elénk ez). Pont ilyen A tanszékvezető esetén is az a tény, hogy egy haldokló irodalomtanszék megmentési kísérleteiért izgulhatunk. A dramedy van olyan őszinte műfaj a komédia kegyetlen leleplező ereje révén, hogy ne pusztán úgy tudja elmesélni ezt a történetet, hogy idealizált karaktereket tár elénk, s ettől láttassa fontosnak, ahogy azt egy hagyományos dráma tenné. A dramedy megteheti, hogy úgy álljon oda hitelesen egy ügy mellé, hogy közben minden romlottságával együtt mutatja fel a témát, kezdve itt pl. a toxikus munkaközösséggel, az életkor alapú megkülönböztettséggel, az önzéssel, a kicsinyességgel. 

A dramedy produktívabb, frissebb hangon szólaltathatja meg társadalmi és kulturális problémáinkat, mert általában, amiről beszél, azt nem próbálja szépíteni, vállalja tárgyának defektusait, s pont azáltal sarkall komolyságra befogadói oldalon, hogy elkezdi komolytalanítani azt, amitől az napjainkban távol állna. 

Komolytalanít, s közben komolyan vehető marad - talán ezzel lehet legpontosabban összefoglalni ezt a műfajt. 

A tanszékvezető pedig az év egyik legkellemesebb sorozata, mely igen marginális problémát boncol, és tökélyre járatja ezt a műfajt. Nem mellékes, hogy arra is rámutat, a mai fiatalabb generáció (ami egyébként az enyém is) álszentül és értelmetlen módon képes túlértelmezni gesztusokat, csak, hogy jobb színben tűnjön fel. Mert a társadalmi téma, az amellett való kiállás, sajnos ezt is egyre lehetőbbé teszi.

Írta: Szabó Dárió

A képek forrása: TMDb, 24hu