Jó, csak nem elég. 

Nincs kedvem hagyományosan írni erről az alkotásról, bár egészen hagyományos. Egyértelműen sok jó tulajdonsága van, amiket úgyis többen lekottáznak majd, de őszintén szólva unalmasnak tartom az erényeiről való beszédet, mert esztétikája a modernhez kanyarodik vissza - nem poszt vagy meta, így kissé autonóm egyéniség híján is marad. Beszélek inkább arról, ha van hibája, mi is az.

Nem az a baj, hogy elkésett, mi több attól még akár klasszikussá is csontosodhat évek múltán. A probléma, hogy Az utolsó párbaj úgy lett egy igazán jó film, hogy közben elmulaszt intermediális lenni, mely kiváltképp azért rossz, mert túl általános, elhasználódott gondolatok mentén nyit feminista nézőpontot emiatt, s ezzel némileg el is tolja magától azt a felelősséget, amelyet egy műalkotásnak magához kell vennie fegyverként. A feminizmus élénk interkulturális jelenség, ha szólni akarunk róla, felőle, számot érdemes vetnünk azzal, hogy alkotásunk olyan diskurzustérben születik meg, amelyben a befogadás nullfokánál sem választható le a társművészetekről, jóval inkább a művészet társadalmi szerepéről(!) sem, azaz hogy művészetté kell válnia a szólás módjának(!), ez nagyon fontos apróság. Ilyen horizontú és témájú film manapság nem elégedhet meg azzal, hogy pusztán filmként szenzációs legyen, mert a szocio aspektusok egyre szervesebben forrnak össze újra a művészet közvetítő erejével. Legyen szó bármilyen alkotási ágazatról, a mű születésének pillanatában máris túl fog mutatni saját médiumán, ha társadalmi témáról értekezik - nem a forma válik fontossá, hanem az üzenet, a képviselet, a képviseletre való hajlandóság-érzet, amit átad. Az utolsó párbaj ezzel alig kalkulálva nem képes felelősséget vállalni és felszabadulást nyújtani témájának, hogy diszkurzív töltetet adjon neki, konokul, talán kissé bátortalanul, önbizalommentesen burokba zárva igyekszik tartani gondolati tartalmát, így az nem duzzad eszménnyé, melynek révén a film műalkotásként funkcionálhatna. Egy ilyen filmnek nem elég jó filmnek lennie - mert hát amúgy vitathatatlanul az Az utolsó párbaj, de ez esetében kevés. Általános értelemben vett feminista filmként nem működik és szinte tétnélkülivé sorvad, ha efelől címkézzük; ellenben,

ha elsősorban történelmi filmként tekintünk rá, és onnan közelítünk a ’feminista’ felé, sokkal jobban érvényesül,

mert arra törekszik, hogy egy adott történelmi kort női szemmel is bemutasson - olyan kort, ahol a női szemszög nem létezett, így voltaképpen alternatív történelemismereti értéket tud hordozni a műfajon belül (még ha ez a fikcionalitáson keresztül anakronisztikus is), nem is írja bele magát századunkba, kissé fölöslegesnek tűnő kontextualizáló részeivel is mind arra törekszik, hogy a középkor viszonyait taglalja, ügyesen kerüli azt az allegorikus potenciált ennek révén, hogy napjainkra ne kelljen vetítenünk. 

De honnan a burok, amely kevéssé teszi? Rendben, köztudott, hogy sokat késett, mert bár már 2015-ben szándékolttá vált, csak '19-ben kapott zöld utat, s persze még a járványhelyzet is jócskán hátráltatta. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy már 2015-ben ne lett volna ez egy avíttas ötlet.

Két oldalról lehet megfogni a dolgot: vagy a sokak által dicsért szerkezet és narratíva jó, csak ahhoz vékony a gondolatiság, amelyet a film ad; vagy a gondolatiság nem is lehetne több, mert attól már szörnyen didaktussá válna, viszont az elbeszélés módja és szerkezete ez esetben nem a legkövetkezetesebben lett kiválasztva - mert az újdonsággal nem szolgáló tartalmat és feszültséget, mondhatni a szimplán modern mondandót, amely alapvetően túl szikár és egyenes, szintén túl szikárnak és egyenesnek láttatja, pedig az elbeszélési technika épp arra szolgálna, hogy önmagából kifordítsa a „csak” modern megszólalást.

Sem az emlékezésről, sem az igazságról, sem a női szempontról nem kapunk többletet a film felépítésének révén (hogy a háromról együtt nem, arról szót se ejtsünk). Az utolsó párbaj az emlékezést nem problematizálja, magától értetődőnek véve egymás után pakolgatja a különféle szempontokat, amik között nincs ott kohéziós faktorként az emlékezés, mint problémás vagy megbízhatatlan dolog, ezt kissé naivan kezelve - a kameramunka sem tesz hozzá fokalizációs morált - mintegy mindvégig nyilvánvaló az igazság is. Mind az emlékezés, mind az igazság testesség nélkül kísérik végig a filmet, ez pedig éppenséggel kioltja a fejezetekre bontott szerkezetiség tétjét. A legjobb, ha azt mondjuk, kapunk egy igazságot, amelyhez maga a felé megtett út nem ad hozzá semmit. Ha igazán cinikus szeretnék lenni, még azt is megjegyzem, teljesen lineáris elbeszélési mód is működhetne, csak azon keresztül sokkal nehezebben sikerült volna megoldani ezt a filmet jóra. Ezért kicsit az az érzésem,

A vihar kapujában mintázata Az utolsó párbaj újrahasznosításában csak egy üres és merev váz, nem oszcilláltatja a téma részleteit.

Így marad ez végül a lenyűgözően szuper technikai szegmensek, például a tűpontos hangkeverés, vagy épp szimplán csak a színészi teljesítmények filmje, esetleg még említhető persze a párbaj, amely mondjuk konfliktusos drámai éllel nem is rendelkezik, feszültsége inkább az akcióra terjed ki, némileg a morálra, de semmiképp sem az igazságra mint ideológiai vákuumra. Ha persze innen nézem, és ha hozzáveszem, hogy a harmadik fejezet direkt külön hozzácsapott alcíme ’Az igazság’, még ironikus értelmet is nyerhetne, csak hát ahhoz, bármilyen vicces is, ahogy Comer karakterének szempontja bagatellizálja a két férfiét, a megbízhatatlanság mint nem kerül be a képbe, így az alanyiság sem válik olyan masszívvá, mint ami végső soron felerősítené a karaktert magát is, és az igazságot, a tétet magát is. Akció szintjén roppant izgalmas filmmel van dolgunk, az eszmeiség dimenziójában pedig végtelenül ingerszegénnyel. 

Írta: Szabó Dárió

A képek forrása: TMDb