Egy olló könnyedén válhat a társadalom metaforájává, hiszen kétfelé ágazik, végpontjai között pedig egyre csak növekvő szakadékot lehet létrehozni. Mi több, egy olló, mivel a két éle egy pontból indul, könnyedén válhat az ugyanazság/azonosság (mégis eltérőség) metaforájává is. Vajon a Mi, ha már bőszen él az olló toposzával (a támadók/zaklatók ezzel gyilkolnak a játékidő alatt), képes az imént említett két problémát kielégítően megjeleníteni? Kétségtelen, hogy a Mi (bármilyen snasszul is hangzik) jó film, de csupán az előbbi dilemmát tudja – és azt sem tökéletesen – megragadni, amiatt pedig, hogy utóbbi problémát (azonosság) szinte elengedi vagy ködösíti, inkább csak ellentmondásokat szül, nem jelentési mezőket bővít általa, egyszerűen csak megzavarja a nézőt és rábíz egy kisebb paradoxont ennek kapcsán, hátha az majd jóindulatból többet lát ezáltal a filmbe, hogy van min csámcsogni a játékidő után, pedig egyszerűen csak céltalan abszurditássá válik az ugyanazság.

Napjaink talán nem is egyik, hanem egyenesen legnépszerűbb műfaja a horror. Jordan Peele – a filmrendezői szcéna új üstököse – azonban nem kommersz módon műveli a horror műfaját, hiszen előző (első) filmje, a Tűnj el! és jelen cikk tárgya (a rendező második alkotása), a 2019-es Mi a psziché helyett egyaránt társadalmi éllel bírnak. Peele szerzői hangjában az a sajátos, hogy általa a mainstream horrorfogások a réteghorrorok elemeivel keverednek, így a direktor végeredményében képes olyan filmet készíteni, ami nem csak lebilincseli a nagyközönséget, reflexióra is készteti a borzongás mellett.

Adott egy nyaralásra érkező család, egy home-invasion nyomasztásra épülő klisés, egydimenziós expozíció a fogyaszthatóság érdekében, a történet egy pontján pedig bekövetkezik egy olyan pálfordulás, amely miatt a film voltaképpen azonnali könyörtelenséggel száműzi magából a horrort, hogy kiszélesítse dimenzióit, és az addig pusztán horrorba oltott elenyésző társadalmi kommentárértékű természetét szocio-thrillerre cserélje, ezzel a borzongatás és nyomasztás pszichéjét is jóval meditatívabb, reflexívebb miliőre és tartalomra váltva. Így az elsőre személyes jellegű problémáról kiderül, hogy az az egész társadalmat érinti: mindenkinek van egy elégedetlen alteregója, aki meg akarja ölni a párját.

Nagyon kiszámíthatatlan, a műfaji fordulatra miképpen reagálhat az aktuális néző, még akkor is, ha ez a fordulat elegáns és szükséges, hiszen mondhatni két expozíciója van így a filmnek, egy (természetesen) az elején, a következő pedig a közepén, a kettő pedig egészen más, már-már ellentétes nézői magatartást követel. A váltásnak viszont van két pozitívuma: az egyik, hogy a készítők ennek révén képesek voltak csupán a jó ízlés keretein belül, szelektálva adagolni a horrorkliséket; a másik, hogy a személyes térből való kilépés a társadalmi tér felé meta szinten kifejezi azt is, hogy valamennyi egyéninek tűnő probléma valójában szociális gond – de sajnos ez nem válik explicit üzenetté.   

Nagyon érdekes és ellentmondásos, hogy csupán addig tűnik érdekfeszítő kérdésnek az azonosság problémája a film kapcsán (alteregók), amíg az első expozícióban vagyunk, ami feszültségével épphogy nem ad teret a kérdés filozófiai boncolgatásának. Ugyanakkor a második expozíció utáni események által bár adott a meditatív potenciál, a szociológiai ábrázolást annyira didaktikusan hajtja végre Peele, hogy azáltal ugyancsak nem marad elég relevanciája nemhogy az azonosság problematizálásának, de még a társadalmi/társadalomkritika él is mindent a befogadó kezébe ad készen ahelyett, hogy valóban önreflexióra késztetné. Például az ábrázolás már magában rejti a társadalmi különbségek kifejezését is a fent-lent ellentétpárral (előbbi a jómódúak, utóbbi az elnyomottak tere [végtelenül eredeti, ugye?], ahogy a szintén 2019-es Élősködők című Oscar-virtuóz filmben is). Szinte magától értetődik, Peele filmje azért nem válik elég méllyé, elég erőssé, elég szuggesztívvé, mert esze ágában sem volt lélektani jelenségként vagy metafizikai „rendellenességként” bemutatni az én-alteregó problematikát, így a viszony esetleges szimbolikus jelentősége hamar szertefoszlik.

Manapság annyira megszokottak mind a sorozatos, mind a filmes szcénában a társadalomkritikai magatartások, ahogy ez a befogadók részéről is annyira evidens, már-már hétköznapi gyakorlat, hogy aligha hiszem, hogy elég a kritika, vagy hogy kell-e egyáltalán; mi lenne, ha egy film nem ábrázolná végre a társadalmat (mert minden ábrázolás egyben már értelmezés is), csak szimplán felmutatná azt olyan módon, hogy közben magát a nézőt sem bírálatmeghozásra ingerelje, hanem mondjuk megértésre sarkallja – különösen nagy tétje lenne ennek az „előbb ítélkezem aztán gondolkodom (vagy azt már nem is)” metódus korában. Nem tudjuk, mi lenne. Ez a film még nem készült el (vagy legalábbis tökéletesen biztosan nem), lehet, nem is mostanában fog, de egy biztos, ez a fajta invenciózus szándék Peele alkotásából is hiányzik. Ez pedig végtelenül személyes, szubjektív kiszólás, de én már borzasztóan unom a társadalomkritikákat: a módszereiket mindenképp; semmi értelme azoknak a filmeknek szocio-bírálatként előadnia magát, amelyek a társadalmat nem képesek árnyaltan ábrázolni – például ilyen a Mi mellett a Joker is a 2019-es felhozatalból –, ez maximum arra jó, hogy egy felelősséget vállaló és igénylő „műfajt” előbb-utóbb végérvényesen kiüresítsenek a sztereotip és önmagába visszahajló magatartással a készítők, vagy maximum egy (már bocsánat…) infantilis közegnek sebnyalogatásul szolgáljon a dolog, hogy „mi aztán most jól megkritizáltuk azt a ronda világot”.  

Bár a Mi tipikusan az a film, amely kapcsán rengeteg dolgot lehet probléma tárgyává tenni, de nem azért, mert durván hiányos lenne, hanem épp azért, mert nagyon is szimpatikus módon bátor szerzői döntések jellemzik, legalább vannak vállalásai, még ha nem is válik ettől koherenssé az összkép. Avagy Peele nem rest beáldozni ötleteket még több és talán még jobb ötletekért cserébe. Csak valahogy épp emiatt nagyon kettős a produkció, nem csak a nagyegész, a lokálisan felmerülő jelentéstartalmak is. Kicsit olyan érzése támad a befogadónak, mintha egy alkotási folyamatba csöppenne: a rendező elkezd egy hosszú mondatot, aztán hirtelen eszébe jut egy másik és az előzőt megszakítva és figyelmen kívül hagyva belekezd inkább abba.

Írta: Szabó Dárió