A You bár szerelmi téma, hatásait és stílusát figyelve az tűnhet fel, hogy a politikai thrillerekre jellemző jegyeket/motívumokat ülteti át egy románc természetébe. Ekképpen a szerelmet kiforgatja és lecsupaszítja nyers birtoklásvágyra és hatalomgyakorlásra. Talán még szerelem sincs benne ekképpen, csak a posztmodern (vagy már metamodern?) ember hatalomvágyából születő szenvedély természetrajza.

Penn Badgley, a Gossip Girl sztárja legutóbb egy meglehetősen érdekes produkcióban, a You-ban tűnt fel, amely alaptörténetével és küllemével illeszkedik a mainstream romantikus – fiatalokról és fiatal felnőttekről szóló – sorozatok általános sémáiba, hagyományaiba (például ilyen az épp már szóba hozott Gossip Girl is), ugyanakkor bőven túlmutat a hangulatiságon, a lerágott csont szerelmi tematikán – mélyebb kérdéseket boncolgat kellő kritikai horizontok felől. Mindehhez segítségül hívja a thriller specifikusan politikai témáknál tapintható műfaji jegyeit is, mert az ember másik ember általi kiszolgáltatottságának és a társadalmi paranoiáknak a motívuma is erőteljesen felsejlik benne.  A You (címével ellentétesen vagy talán annál indokoltabban?) sokat mond az énről. Nem meghatározni akarja azt, inkább körül írni annak közegét, helyzetét, védtelenségét mind univerzális értelemben, mind pedig specifikusan mai kontextusban. Utóbbi miatt pedig a sorozat kor- és generációbírálatként/kommentárként is felfogható. Noha már a széria második felvonása is befejeződött (sőt harmadik is lesz), a folyamatos mozgóképes dömpingek közben a Filmválasz stábja még csak nemrég végzett az első évaddal – kritikánk talán a második évadról is lesz külön, esetleg értekezőbb esszé a két évadot együtt tálalva, meglátjuk. De most maradjunk a You első felvonásánál.

A sztori térben és időben is jól elhelyezhető, ami társadalmi kommentár-értékét csak fokozza. New York-ban járunk, napjainkban, sőt nemhogy csak a 21. században, egészen körvonalazható módon a 2010-es évek után zajlik a sorozat története, voltaképpen a produkció gyártási idejében (2018-ban mutatták be a You-t). Mindezt nem csak a szereplők öltözködése, a lakások stílusa, az éttermek kinézete, hanem az is hűen hangsúlyozza, hogy a különféle népszerű közösségi platformok, mint a Twitter, az Instagram és a Facebook igencsak sok teret követelnek maguknak a sztoriban, mi több dramaturgiai szempontból is fontossá válnak. A rögeszmés, ám rendkívül intelligens Joe Goldberg (Penn Badgley) fiatalkora ellenére egy bájosan avítt könyvesbolt tulajdonosa, ahová egyik nap váratlanul betéved Guinevere Beck (Elizabeth Lail) vásárlóként, egy, a férfi számára teljesen ismeretlen lány, aki első látásra rabul ejti. Annak ellenére, hogy Joe csillapíthatatlan vágyat érez Guinevere iránt, nem tesz lépéseket a lány felé, inkább nyomozásba kezd a közösségi platformok segítségével: igyekszik minél jobban megismerni őt a Twitter-, Instagram- és Facebook-profilja alapján.

Ez már eleve olyan expozíció, mely ellentmondásos módon amennyire klisés, épp annyira szokatlan is. A sorozat már rögtön e ponton érdekes kérdést tud felvetni: hogy milyen mértékben rakható össze valakinek a valós énje az internetes közösségi adatlapjai felől nézve? Erre a kérdésre nem kapunk végső választ, inkább azt mondhatnánk, a You arra mutat rá, hogy ezt egyfajta fokozatosság mentén lehet megválaszolni, esetleges a válasz, amit adni lehet erre. Mert vannak szereplők, akik imidzsépítésre, a valóság kompenzálására használják a felületeket, mondjuk Guinevere egyik barátnője, aki Insta-sztár – rajta keresztül egyébként arra is rámutat a sorozat, mennyire illékony az a státusz, amit az ember a nyilvánosság előtt megszerezhet. Vannak megint mások, Guinevere épp ennek mintapéldája, akiket jól jellemez adott esetben mondjuk a Facebook-profilja. Persze két dologról nem szabad megfeledkezni: egyrészt, hogy még ha tükröz is valakit a platform, azt hiányosan fogja, hiszen egy teljes személyiséget és teljes valóságot nem lehet rá átmenteni (másik „formanyelvbe” önteni); másrészt, hogy az is jellemez valakit, ha nincs fent ezeken az oldalakon, mi több még arra is utalhat, hogy van rejtegetni valója.

Mindezzel arra mutat rá a You, hogy napjainkban az „ismerni valakit” kifejezés/érzés megváltozott a közösségi médiák térnyerése által: Joe is előbb ismeri Guinevere-t, minthogy az hagyományosan lehetséges lenne. A sorozat azért is kezeli jól az „ismerni valakit”-érzetet, mert Joe legtöbbször nézőpontkarakter és elbeszélő is, azaz a befogadó nem esik távolra azoktól az előítéletektől és sztereotípiáktól, amelyek kialakulnak a férfiben.

Így az egész alkotás elbeszélési stílusa/mechanizmusa remekül tud arra épülni, hogy a kezdetben teremtett elvárásokat módszeresen kiforgassa, felülírja a nézőben, sőt némiképp ennek mentén zajlik a karakterek megrajzolása is: megismerünk és sejtünk egy jellemet, amely végül egy ponton vagy árnyalásra kerül, vagy pusztán lebomlik a róla alkotott sztereotípiánk. Egy szüntelenül sztereotípiákat generáló és egyben dekonstruáló narratíva részévé válunk. Emiatt görcsös fordulatok nélkül is képes meglepni a You bennünket. Ráadásul ennek révén a sorozat rászolgál a befogadó folyamatos aktivitásra is, hiszen a többszöri sztereotípia-rombolást követően már gyanúval fogjuk kezelni az elbeszélést és annak lehetséges kimeneteit is. A Caroline Kepnes azonos című regényéből készült sorozatot külön dicséret illeti azért, hogy a karakternézőpontból ekkora komplexitással és téttel bíró erényt kovácsolt szinte tökéletes eleganciával.

A hatalom fogalmának (némiképp szerkezetének is) implicit boncolgatása nagyon fontossá válik a You előre haladtával. Ezt, és az ehhez is kapcsolható társadalomkritikai/generációkritikai attitűdöt bár villanásnyi, mégis hatásos gesztussal fokozták a készítők. Például rögtön az első rész nyitóképe utáni bevágásnál nemcsak hogy felülnézetből – a hatalmat és az objektivitást szimbolizáló pozícióból – látjuk New Yorkot, ráadásul halszemoptikán (látószögszélesítő és egyben látványtorzító kameralencsén) keresztül. Rögvest egy irreális valósággal szembesülünk, amelyben helye van az emberi komplexusok felnagyításának, amelynek eszköze ugyebár a közösségi média, valamint annak manipulatív potenciálja. Ez az egyszerre „groteszk” és „abszurd” hatást keltő megoldás (New York-felülnézet-halszemoptika) már az expozíció előtt is rögzíti, hogy (noha a hangnem mind a szatírát, mind az iróniát nélkülözi) nem árt általános görbe tükörként érteni a sorozat eseményeit – főként mondjuk, ami a közösségi média által teremtett új kultúrát illeti.

New York egyébként is világváros, amely a globális kultúra fő szimbólumaként is funkcionál, nem is túlzás azt sem állítani, a Föld és a jelenlegi civilizáció egyik definitív központja, így megfelelő teret nyújt az átfogó emberiségbírálat számára, rendre „bemocskolt” szimbólumként tűnik fel a filmekben és sorozatokban, mintha alapvetően is a bűn, a szorongás jelképe lenne – ezzel szemben például (ahová a második évad költözik) Los Angeles többnyire a hazugságoké; így vélhetően a második felvonásban is van kifejező ereje a miliőnek, mert ahogy az nyilvánvaló is, Joe és a közösségi médiák világától nem áll távol a hazugság, sőt alappillér, mintha morálisan sem válna megkérdőjelezetté. De például Joe karaktere is, aki ennek a városnak a lokálpatriótája, kiterjeszthető szimbólumként, mert bár pszichopatának tűnik, igazából ez valóban sokszor tényleg csak egy instabil „tűnés” marad. Kapunk megannyi igazolást (például gyilkosság) és ellenérvet is erre vonatkozóan. Ennek ellenérvei is komoly erényként könyvelhetők el a sorozat esetén, hiszen arról van szó, hogy számos élethelyzetben látjuk Joe-t, amint látszólag valami furcsa (normálistól távol eső) dolgot csinál, mégis arra juthatunk, hogy inkább az a problémás, hogy emiatt őt egyértelműen elítéljük, mert abnormálisnak tetsző cselekvései valójában csak konzervatív nézetek felől tűnnek annak, voltaképpen egy teljes generáció (az emberiség) mai általános gyakorlatát űzi. Hogy mit csinál? Nyomozásra használja a nyilvánosságot, mint bármelyik ember. Tehát kapunk egy olyan pszichopata-archetípust, akiben groteszk módon saját magunkat is felismerhetjük. Aki te/you(!) vagy.

Már eleve egyes szám második személyű címével is ezt sugallja a You, mivel a néző azonnal megszólítva érzi magát általa, mintha rámutatna a szó. Ilyen módon persze maga a néző is áldozatként értendő saját társadalmában, korszellemében – amiben a sorozat egyébként is játszódik. De gondolhatunk a produkció plakátjára is, amelyen magában a címben is látható egy törés [alsó kép a cikkben], így kerül hangsúlyozásra a néző megszólítása révén is a normálisság és az abnormálisság kettőssége.

Magát a manipulátorszerepkört is árnyalja a sorozat. Nem jelent abszolút hatalmi pozíciót fölényben és előnyben lenni a közösségi média által, azáltal, hogy valakit a nyomozás tárgyává tesz Joe, mert ha a közösségi médiát, amin keresztül információt szerez, túl komolyan veszi, azzal voltaképpen saját magát is tévesen befolyásolja. És persze Joe is „csak” egy olyan hatalomgyakorló, aki szintén kompenzál: hiszen ő is egy „hatalom”, egy elnyomás elszenvedője annak révén, hogy előző párkapcsolatának démonjai kísértik – a doboz/üvegketrec a könyvesbolt alagsorában metaforaként szolgál a férfi elméjének rabságára is (múltban ragadtságára). A You logikájában az egyén, aki hatalmat gyakorol, el is szenved egy másik hatalmat, sőt voltaképpen (talán) amiatt kezd birtoka alá vonni másokat is. Mindennek tárgya, passzív elszenvedője pedig Guinevere, akinek a figurája ekképpen megfelel arra is, hogy a fiatalság/fiatal felnőttek számára elrettentő példa legyen: hiszen a lány azért nem érzi, hogy Joe és Peach (Shay Mitchell) hatalmi viaskodásának tárgya, mert nincs saját magáról alkotott öndefiníciója, nem találja meg annak a módját, hogyan tudná kontroll alá helyezni magát, tudatosan szervezni életét. Nem túlzás azt állítani, hogy Guinevere nem csak Joe és Peach, „az egész világ” játékszere. Igen, a You viszályára fordítja a képletet: nem a hatalomgyakorló válik igazán rossz példává, hanem az áldozat.   

A You (az első évad alapján) nem tartozik az időhúzó sorozatok közé, melyekből inkább érdemesebb lett volna egészestés filmet forgatni. A sorozat kiegyensúlyozottsággal használja ki saját műnemét; nem egyetlen bonyodalmat tesz nyújtódeszkára, képes kockáztatni, feloldani a konfliktusait, utána pedig nem esik nehezére azonos erősségű és ugyanolyan izgalmas feszültséget a helyükre tenni. Röviden: a készítők még arra is nagy gondot fordítottak, hogy felmérjék, melyik bonyodalmat mikor érdemes időzíteni, valamint azzal egyidejűleg egy másikat mikor javallott elengedni (picit jegelni) – nem egyszerre zúdítottak mindent a néző nyakába, így az alkotás nem tud kifulladni, mert amint monotonná válna egy szál, egy másik átveszi attól a stafétát. Mindez ugyanakkor nem megy a koherencia és az arányok rovására, ami külön érdem.

A sorozat először a Lifetime-on volt látható annak idején (2018-ban), de pár hónappal később már át is került a Netflix kötelékébe. A világ elsőszámú streamingjénél pedig olyannyira nem bánták meg, hogy a család részévé tették a You-t, hogy a második évad már sajátgyártású lett. A Filmválasz szerkesztősége sem bánja a belefektetett időt.

Írta: Szabó Dárió