Lassan már derékig benne vagyunk a 2020-as évben, ezért 2019-től érzelmileg már kellő távolságba kerülve úgy vélem, eljött az ideje – igaz, nem mélyelemzéseken keresztül, hanem a lehető legtömörebben –, hogy zaklatottságomat és kételyeimet egy cikkben vezessem le azokkal az alkotásokkal kapcsolatban, amelyek számomra vagy kínos csalódást okoztak, vagy épp széleskörű sikerük előtt állok teljesen értetlenül, erős gyanúval élve, hogy – nem reflektált – kultuszbástyák védelmezték őket, vagy épp egy-egy múló hipszter-hóbort. Röviden és szarkasztikusan, azokat a filmeket tartom túlértékeltnek, amik vagy saját ambíciójukból adódóan, vagy a nézői ambíció jóvoltából mélytengerként tetszelegnek, ugyanakkor közelebbről nézve kiderül, hogy csak fürdőkádak, de még annak is csontszárazok. Aztán még közelebb férkőzve, ha már esetleg levetettük a „jaj, kreténnek fognak nézni, ha azt mondom, ez nem tetszik” című társadalmi nyomást, még az is kiderül, hogy valójában a dolog még csak kád sem, inkább egy lavór.  Avagy a sokat ígérés illúziójának mintapéldányai.

Íme, az alábbiak voltak szerintem 2019 leginkább túlértékelt filmjei. Azt fontos még elöljáróban leszögezni – mert gyakran csak szélsőségekben interpretál az internet jónépe –, hogy az állításom, nem az, hogy az alábbi mozik rosszak, pusztán az, hogy magasabb polcon vannak, mint azt a józanság és az esztétika diktálná:

Fehér éjszakák

Vannak izgalmas vállalásai, de szerintem az egész megmarad maximum egy jó alapötletnek. Nem azt tartom izgalmas vállalásnak, hogy fogunk egy műfajt, felcímkézzük vele az alkotásunkat, nyomokban meg is jelenítjük, ha épp belefér, közben pedig még a szokványos attribútumaitól is megfosztjuk – például sötétség. Poszthorror ide vagy oda, őszintén szólva, nagyon kezdem unni, hogy egyes filmek attól akarnak – pusztán csak attól – többnek tűnni, hogy pár megszokott dolgot megfordítanak vagy kiiktatnak. A befogadói elvárások nem-kielégítése és kielégítése között voltaképpen nincs akkora kontraszt, ha a hatásmechanizmust mérjük, ugyanolyan manipulatív mindkettő. Az igazán hosszú játékidőket mindig díjazom, de szerintem a jelenlegi 140 perc sokkal termékenyebben is használható lett volna. Mondom ezt úgy, hogy annak ellenére sem untam a filmet, hogy a „dolgozat” derekát a karakterek közti banálisan megírt konfliktusok tették ki, egy túlélő szál, amiben semmiféle feszültségforrás nem volt, mert a sorrend (ha úgy tetszik, „tápláléklánc”) az első pillanattól kezdve kódolt a sztereotip jellemek által, sorolhatnám még. Ezutóbbiak pedig épp akkora komfortzónát adnak a befogadónak, vagyis nekem azt adtak, ami már-már az önismétlés sajátossága szokott lenni, azaz mindent érdektelenségbe taszítanak. Az érdektelenségem és a rendező céltalansága pedig – nem meglepő módon – egészen összeférhetetlen. Szerintem Dani – Florence Pugh – karakterével kapcsolatban akkor lett volna súlya a dolgoknak, ha kap egy keretezést: ha ezt a 140 percet esetleg úgy szerkesztik, hogy az utolsó 20-30 percben kiderült volna számunkra, hogy ő most akkor visszamegy a saját kultúrájába, társadalmába? Ha igen, ciklikusan visszajár-e majd „új családjához”? Vagy épp, hogy ha visszamegy, ha nem, hogyan szocializálja magát újra annyi trauma és bizarr változás után a társadalomban; esetleg még érdekesebb kérdés ennek kapcsán, a személyisége miképpen kezeli a bűnhődést (ha kezeli, ha van-e egyáltalán szó erről), miképpen kezeli azt, hogy traumák összességére voltaképpen filmvégi döntésével is csak egy újabb traumát gyártott? Ezeknek a bolygatása mentén mind a film, mind a dráma (mert ez még mindig inkább dráma, mintsem horror) ívet kapott volna, erős állításokat tehettek volna az alkotók. És ha már állítások – én ezeket hiányoltam a leginkább –, a készítőknek még csak a kulturális találkozásról sem volt önálló, eredeti mondanivalójuk, mintha ambíciójuk sem lett volna ezzel kapcsolatban, az egész megreked azon a szinten, hogy amit nem ismersz, az idegenségérzetet kelt benned, ráadásul az intimitás hiánya még félelmetesnek is fog tűnni. Ez nagyjából a lecke felmondása a választott téma kapcsán az alkotók részéről, vagy még annál is kevesebb.    

Az ír

Ironikus, hogy épp Martin Scorsese kelt ki a Marvel ellen, mert ha – nem is indokolatlanul – cinikus akarok lenni, azt mondom, csak akkor tud ennyire irigy lenni valaki egy másik jelenségre, ha az valahol nagyon hasonlít saját magára. Ahogy a Marvel címkével kishíján bárkire bármit rá lehet ma már sózni, az sem baj, ha ugyanazt tukmálod ezredik alkalommal is, ugyanúgy Scorsese neve is ilyen. Munkássága kistúlzással újraforgatások összessége. Ezen az sem változtat, hogy jelen filmjét nem csak a saját kultusza lengi körbe, hanem színészeié is – sőt ezzel a kultuszhalmozással csak még biztosabbra ment. És ez piszkosul igazságtalan dolog, mert a kritikusok/kritikák pozícióját egy bizonyos illemzónán belül szabja meg ezzel Scorsese, még akkor is, ha ezt nem biztos, hogy tudatosan teszi – hadd legyek demagóg, olyan ez, mintha fizetne a közönségének azért, hogy megnézik a filmjét; nagyjából adottá teszi a felé irányuló jóindulatot. Belőlem az ilyesmi épp az ellenkezőjét váltja ki, és valahogy jogosnak érzem, hogy annyival tudjam le az egészet: ennek a produkciónak nincs önálló ereje, a rendező életművéből merít bőséggel, nem állja meg a helyét önálló darabként, ezért totál érdektelen. Értem, hogy van egy sajátos romantikája a gengszterfilmekhez való vonzódásnak, de egy teljesen elrontott műfajreformáló kísérletet is jobban tudnék értékelni már lassan ebben a kategóriában, mint az effélét. Scorsese maga is olyan, mint jelen alkotásának főszereplője, mintha nem is alkotgatna, inkább csak elmelózgat, nosztalgiavonatra ül. Saját maga epigonjává válik. Scorsese kezd olyannak tűnni, mint az a fajta jóbarát, aki minden kultfilmet és filmklasszikust kínosan szeret és kínosan ajnároz, de nem tudja megmondani, miért tetszenek neki ezek, csak annyit tud, hogy muszáj puffogtatni őket, divat kifejezni irántuk a tetszésedet, ha meg nem teszed, megbotránkozik rajtad, de azt sem tudja megmondani, miért ez a reakció. Befogadóját is épp ilyen közönyben tartja: nehéz azt is megmondani, mit nem lehet ezen szeretni, de azt még nehezebb objektíven megállapítani, mit kell ezen kedvelnünk.

Marvel kapitány

A retro-feelingje vetekszik a nullával, leszámítva azt, ha ezt merő jóindulatból betudom annak, hogy Samuel L. Jackson megfiatalítása mesteri, zseniális, lenyűgöző. Egyébként a filmnek sem tétje, sem ritmusa, tipikus ötlettelen koncepció benyomását kelti már a felütéssel is, ami rögtön belecsap a lecsóba, hogy elhitesse, határozott az ügy, tudja, mit akar; aztán telik-múlik az idő és világos lesz, hogy bár Brie Larson karaktere már rég a Földön van, a nézőt valahol az űrben felejtették. Olykor hangsúlyozásra kerül, mennyire égetően fontos, hogy a főhősünk ember és nem holmi másik faj, máskor pedig teljesen elengedjük ezt a vonalat és addig vékonyodik a narratívában, amíg el nem tűnik, hogy aztán a lehető leginkább ad-hoc módon kerüljön vissza, melynek eredményeképpen még magán a karakteren sem érződik, hogy számára fontos lenne ez az identifikációs kérdés. És ha számára nem fontos ez a kreált probléma, a néző számára ugyan miért lenne az? Nem mintha bármit is hozzáadna Larson karakteréhez, vagy elvenne belőle a kérdés megválaszolása, mert ahhoz eleve túl szilárd személyiségként tetszelgett, hogy ez az egyébként közel sem sajátos kérdéskör felmerüljön.

Joker

Szívesen szétpofáznám, lehet, hogy egy nap majd szét is fogom, de ha egy alkotói brigád ennyire hülyének nézi a közönségét, akkor én sem fogok rá sok energiát pocsékolni. Sok egyéb mellett számomra azért unszimpatikus ez a film, mert jóval többnek láttatja magát, mint ami. Annál pedig nincs ostobább dolog, mint egy érdekes ötletre puszta esztétikai tájékozatlanságból ráhúzni egy másik ötletet, ami viszont már a hülyeség határán száguld át, mert még az alapelképzelést is kiüresíti. Hogy mire gondolok? Remek felszíni (és felszínes is marad) játék, hogy egészen realista stílusban próbálják a fikciót a néző elé tárni, de ez maximum egy szükséges lépés afelé, hogy a dolog végtére is jó legyen; szükséges, nem elégséges. Ugyanis, ha ezt nyakon öntöd egy csomó hatásvadász pózerkedéssel, de mellé következetesen pakolgatsz aktuális kikacsintásokat és érdemi, fogalmilag reflektált és szétszálazott társadalomfilozófiát, nagyon nagy király vagy. Sajnos a Jokernél erről nem beszélhetünk. Tévhitek közös halmaza. Kapunk egy eredettörténetet, ami semmit nem ad hozzá a karakter eredetéhez. Kapunk motívumokat, például mosoly, táncjelleg, amik sem a személyiség szabadságára, sem a bezártságára, sem az elnyomottságára, sem a felszabadulására nem reflektálnak érdemben, csak úgy vannak manírként, hogy legyenek, hogy a kedves néző, aki művésztől a művészieskedőt nem tudja megkülönböztetni, teljesen le legyen nyűgözve. Hiába tesz úgy a film, mintha kiállna és felelősséget vállalna a periférián élőkért, vagy úgy általában véve bárkiért, akit mintegy az élet alaptulajdonságaként értek valaha is sérelmek, csalódások, valójában csak ellenük cselekszik – de szerintem akik úgy érzik, ez a film bárkiért is felelősséget vállal, bármilyen elnyomott csoportnak is hangot ad, az egyszerűen (noha utálom ezt a fogalmat) túlértelmezi az eseményeket. Az életem tragédia helyett komédia szlogenektől pedig esküszöm, olyan kínosan éreztem magam, mint ritkán szoktam mozizás közben. Mert az egyébként is koraserdülőkori facebookos kétsorosokra rímelgető „eszmeisége” ebben a pszeudo-költészetben mutatkozik meg leginkább, ami szintén épp elég semmitmondó, szintén épp elég sekélyes, de legalább lett volna annyi esszük, hogy nem adják többszörösen is a karakter szájába, hanem hagyják a nézőnek, hogy maga jöjjön rá erre. Habár akkor sem lett volna kisebb sokk, hogy a filmnek ez a premisszája, az érvelése, meg egyébként még a konklúziója is. Amit és ahogy a társadalomról állít, az 2019/2020-ban édeskevés, elcsépelt, poros, infantilis, letűnt, önpusztítóan idealista és a legkevésbé sem eredeti. A rendező teljesen vakvágányon haladt végig; motívumai is épp azért nem jutnak jelentéshez (például nevetés), mert szétmantrázza velük az alkotást, holott azoknak épp az adná a súlyát, hogy jól időzített csomópontokon bukkannak fel. Joker húsvér szereplőként és szimbólumként is céltalan papírmaséalak; a film pedig tartalmilag mindösszesen csak antológiája annak, amit már rég meghaladtunk, és amikről maximum tudnia érdemes egy filmkészítőnek, hogy saját ábrázolási hangját kidolgozhassa a témában, nem építenie kéne rájuk. Fogalma sincs azokról a dolgokról, amikért felelősséget akar vállalni, így felelőtlenül jár el; majd' beledöglik, hogy tekintélyt sugározzon, hátha ezzel sikerül kompenzálni felkészületlenségét; utcasrakról utcasarokra gigantikus baráti pacsit ad bárkinek, aki a saját befogadói valóságában sokat vár az élettől, de akaratgyenge ahhoz, vagy épp a felelősséget akarná levetni magáról. Néha céltalan film, néha öncélú film, ami látványosan szenved attól, hogy még saját maga számára sem tudja megfogalmazni, miért ilyen vagy miért olyan. A görcsös (már-már röhejes) komolykodás is leginkább csak annak a lenyomata, a realista küllemmel van mit kompenzálnia: azt sem tudja, hogy mit nem tud.  

1917 (kritikám a hivatkozás után)

Ezt kár is szépíteni; az egész egy technikai maszturbáció, amihez nincs esztétikailag értékelhető és folyamatos funkcióval bíró tartalom hozzácsapva, de még a technikai rész esztétikája is pusztán annyiban merül ki, hogy ilyen még úgyse volt, vagy ilyet nem látsz sűrűn, szóval érezd azt, hogy valami igazán újnak vagy részese. Ez idáig oké is, de van ennek bármi értelme azon a demagóg tételen kívül, hogy hidd csak el, hogy amit még nem tapasztaltál, azt feltétlenül hasznos lesz megtapasztalnod? Aligha. Sokan szokták mondani/írni a kritikájukban egy-egy film kapcsán, hogy fogalmuk sincs, erre kinek volt szüksége. Ezúttal én is ugyanezt harsognám. Ez egyszerűen egy fércmunka, amiben a dolog egyik felét kitűnően megkoreografálták – noha mindjárt kitérek rá, hogy némileg értelmetlenül is –, a másik fele előtt meg illik meghajolni, mert „örüljön neki az a hülye néző, hogy legalább egyvalami eszünkbe jutott” – a következménye is teljesen mindegy. A film feszültségéből én szinte semmit nem érzékeltem, épp azért, mert érzelmileg és atmoszférikusan is egysíkú, amit az egysnittes operálás eredményez. Lehet, hogy mainstream dolog, de a filmekben nem véletlenül van vágás, legtöbb esetben maga a vágás generálja a feszültséget, erősíti fel a hatásokat; mellesleg a hosszabb egysnittes szegmenseknek épp akkor van jelentősége, funkciója, ha az megtör egy sűrűbb vágási sémát, és azt utána szintén megtöri egy sűrűbb vágási séma, egy ilyen keretben tud kicsúcsosodni hatása. Ha már kamera és recskázás, ebbe az egész egysnittes dologba két dolog vitt volna valódi értelmet. Az egyik, ha mégsem végig egysnittes és olykor valamely szereplő szubjektív szögére váltanak; a másik pedig, ha főszereplő nélkülire csinálják a filmet és valóban követett karakter nélkül inkább egy lövészárkon szambázik végig a felvevő ketyere. Ezutóbbi még a leírójelleget is erősítette volna, ami igazán jelentős esztétikai kísérletnek bizonyult volna, tekintve, hogy a legtöbb elmélet nem hisz abban, hogy a filmnyelv képes leírásra. Amúgy meg tartalom hol van, hol nincs, ami adódik is, az meg poros: gondolhatunk az arctalan, gonosz, felelőtlen tucatnémetekre, na meg az előzékeny és figyelmes, jóságos angolokra – szeretem azt hinni, hogy a sztereotip ábrázolásokat lassan meghaladjuk, de néha fel kell ébrednem ebből az álomból. Másrészt meg, bedobnak egy totál lírai cseresznyefa motívumot a „sztoriba”, mely először csak szóban forog, másodszorra meg már jóformán benne fürdőzik a főszereplő, ami nem több giccsparádénál, annyira ad-hoc és üres, annyira nem nyer sem kulturális, sem absztraktabb jelentési mezőket a film logikájában.

Alita: A harc angyala (kritikám a hivatkozás után)

Nem tudok róla többet mondani, mint amit a hivatkozott kritikámban. Annyira önismétlő, hogy gyakorlatilag saját magának is csak expozíciója marad. A párbeszédek szintjén rémesen infantilis. Egyébként meg nehezen emésztek meg egy olyan sci-fi, cyberpunk produkciót, amiben nincs filozófiai vonal, pláne úgy nincs, hogy amúgy maga a sztori kínálná bőven: test, tudat, személyiség, organizmus-mechanizmus, teremtő-teremtett viszonya. Ugyanez a látványvilág és atmoszféra másik rendezővel, másik forgatókönyvírói stábbal és igényesebb producerekkel az év óriási durranása is lehetett volna.

Írta: Szabó Dárió