Tagadhatatlanul behálózta a kultúrát a fiatal mágus tragikus és kalandos története, a Harry Potter-szellem ráadásul eleven, maradandó jelensége lett világunknak, így hát üdvözölni holmi jubileum apropóján közel sem szendergés, közel sem klasszikus nosztalgia - a múlt helyett annál inkább a jelen és a jövő örömünnepe. (Egy kétrészes cikksorozat első darabja.)

Amikor szó esik egy adaptációról, rögtön két szélsőséges rossz szokás egyszerűsíti az arról való beszédet. Aligha kell ezeket bemutatni, ha túl könyvhű egy film, az a baj, ha kevésbé könyvhű, akkor pedig az. Lehet további variánsokat keresni a dicsőítésre vagy épp a fanyalgásra, az eset bölcsek köve valahol épp itt keresendő, sajnálatos módon nem objektív esztétikai megállapításként artikulált az alapul szolgáló műtől való elrugaszkodás vagy épp a szoros kötelék, hanem bizonytalan motivációjú moralizáló töltetként. Az a megtévesztő, hogy amennyire egzakt ténymegállapításból indul ki egy efféle ítélet, épp olyan szubjektív érdekké(?) is csap át. Persze, ha az adaptációk közti dilemmázás pusztán ennyiben képes lenne kimerülni, vélhetően kevesebb is lenne belőlük; arról már szót se ejtsünk, hogy joga van minden alkotónak arra, hogy önálló esztétikumot hozzon létre, s egyébként épp ezért, ha bele is nyúl egy alapba, bár a köré épült kultusz azt reflexből sérelmezni fogja, valójában csak közelebb hozhatja ennek révén azokhoz is, akik számára korábban ingerszegény volt a feldolgozásként szolgáló mű. A Harry Potter-filmek esetében különböző adaptációtípusok széles skálája tárul elénk – ezúton bizonyos esetekben olyan érzésünk lehet, mintha nem is konkrétan csak a kötetek színre álmodása lett volna misszió a Warner Brothers részéről, hanem az, hogy a szimpla adaptálás mellett a nagy világegészből is más-más szeleteket kapjunk. Akárhogy is nézzük, ez sokkal inkább lett a filmek cselekvése, mint a köteteké jelen esetben, s így, bár nem mondható bátor kötetadaptálásnak az, ami sorozatban történt a Harry Potterrel, magát a mintát nézve tudatosnak(!) és leleményesen(!) logikusnak mindenképp. Pusztán, mert a filmek megtalálták helyüket a könyvek mellett – a többfókuszú könyvek ellenére minden Harry Potter-film épp egy valamit emelt ki és fejtett ki (a kifejtés minőségén persze lehet további boncolásokat végezni), tapintható önálló koncepció. Ez nem pusztán annak köszönhető, hogy a mindösszesen nyolc filmet négy rendező is dirigálta, sokkal inkább annak, hogy milyen elvek mentén lettek rendezők választva, s hogy ezen kiválasztási folyamat víziója következetesnek tűnik, mert a nem egységes koncepció nem kelt eklektikus összhatást, többnyire inkább elegánsan visz rétegeket az ábrázolt világba. Mindig épp olyat, amelyet az előző filmek maximum csak érintettek, amely még vékony az univerzumot vizslatva. Az első két film kapcsán azt szokás mondani, hogy a kötetek csupán tükrözve lettek a vászonra és nem sok alkotói hozzáadott értéket tartalmaznak. Ez részben igaz, másrészt annyira sarkos, hogy épp a lényeget nem láttatja velünk az ítélet ezen foka. Eleve a tartalom szintjén sem állítható mereven ez, hiszen pl. a Dursley-családról és a muglik világáról közel sem kapunk annyira kidolgozott képet az első filmben, mely megfelelő kontraszt lenne ahhoz, hogy érzékeltesse a HP-világ műfaji sajátosságát: hogy a fantasztikum nem autonóm a világépítésben, nagyon is referenciális a hétköznapival. Ez pusztán egy példa volt, hogy érzékeltessem, az első két film sem színtiszta tükörfordítás, mert ez a stílus és a humor szintjén okoz jelentősebb elmozdulásokat a könyvekhez képest, szóval volt itt érzékeny vízió, csak nem elsőre szembetűnő. Az persze vitán felül áll, hogy az első két kötetből készülő filmek valóban hasonlóbbak a referenciaművel, mint a többi – leszámítva talán a hetedik részt. Ez viszont egy okos stratégia részeként is betudható, hiszen egy hosszú sorozatról volt szó, melynek felvevőközegét is lépcsőről lépcsőre lehetett építgetni, az első két kötetből készült filmek mondhatni nagyobb hűsége nem csak a terjedelemnek köszönhető, hanem annak is, elsődleges funkciójuk egy ilyen hosszú franchise-nál mindenképp az volt, hogy a világhírű és közkedvelt könyvek szeretőit maguk mellé állítsák – arra aztán később már lehet, lehetett építeni célzott közönség bővítését, de stratégiai szempontból mindenképp érthető az, amely azért sokszor inkább negatívabb hangszínű vádat hozományoz az első két filmnek. Azt meg tegyük hozzá, e két film hangulata jóval több szuflával épült annál, minthogy valamiféle kötelező taktikai lépésnek tűnjenek. Az első két HP-film markánsan kimerevítette a karaktereket, s a mindent magáévá ölelő atmoszféra mellett magabiztosan épített a diákok, tanárok jellemképére, melyeket sokkal fókuszáltabban és komolyabban megrajzolt, mint a kötetek. Jóllehet, jobb színésszé talán a harmadik filmre váltak a gyerkőcök, de ez már más téma. A harmadik filmre azt szokás mondani, benne lettek igazán jól kimunkálva a karakterek, ám ez kicsit csalóka: valóban jobb színészi teljesítményt tudtak már nyújtani Radcliffe-ék, a kisugárzásuk is figyelemfelkeltőbb lett természetes módon, de a harmadik felvonás a jellemrajzokat nem emelte középpontba, már szükségtelen is volt az első két rész tudatában (talán egyedül Dumbledore kapott egy kis hangolást, ridegebb lett, így a szakállas varázsló archetípusból zökkent egyet a ’varázsló, de ugyanakkor emberi is’ irányába), s inkább meta értelemben hagyományozott sokat a továbbiak számára ez az epizód. Cuarónék vágásai, díszletei, filterezése, zenehasználata elrugaszkodott a gyermeki szentimentalizmustól és a gótikus mesei irányba kalandozott, amely egyfajta külső-belső játékossággal ruházta fel ezt az univerzumot. A Harry Potter e ponton látványra még ódonabb és kevésbé kimértebb, fantasztikum-szerűbb lett, ellenben a párbeszédekből kiszórásra került a bájos fecsegés, realistább és szikárabb dialógusok építik a film javarészét. Mi az említett meta-hagyaték? Az, hogy Cuarón arányai és módszerei a sajátos, alapvető HP-világot is leképezik a technika révén, amelyben a valós és a fantasztikus gondosan megbújva egymás elől adnak ki egy nagy egészet (muglik – varázslók / realista párbeszédek – meseforma). Valahogy szép konzisztensen összeolvad így a téma és a módszer, amely a világ szintjén is jelentést hordoz.

A csíny még nincs letudva, a második cikk hasonlóan igyekszik majd feltárni, elemezni a negyedik, az ötödik, a hatodik, valamint a dupla hetedik részt, s tétjüket.

Írta: Szabó Dárió

A képek forrása: TMDb