Greg Barker filmje szerelmes levél az ENSZ-hez, óda a humanitárius eszményekhez, valamint a közelmúlt egyik legkiemelkedőbb diplomatájának himnusza. Cifra palotának ható, mégsem ízléstelen alkotás a Sergio, sőt kimondottan az eleganciák filmje. De vajon származhat hátránya a jól fésültségből?

Sérgio Vieira de Mello (Wagner Moura) az ENSZ diplomatája 2003. augusztus 19-én Bagdadban, Irak fővárosában egy merénylet áldozatául esett. Barker filmje alaposan felforgatott időkezeléssel és elbeszéléssel operálva igyekszik hiteles képet festeni a diplomatáról. Míg a férfi egy épület romjai alatt tehetetlenül küszködik a közelgő halál ellen, addig visszaemlékezések formájában életképeket kapunk, amelyek hol személytelenül politikusak, hol pedig a személyesség vezérli őket. Ebből máris jól látszik, a Sergio roppant ambiciózus módon épít életrajzi drámát, hiszen a linearitás hiánya miatt voltaképpen – ha nem is anélküli, de – esetleges a film cselekménye, végtére is egy haldokló, magatehetetlen állapotban lévő karakter asszociációiból áll össze a narratíva, tehát inkább töredezett történeteket kapunk és azokon belül találni cselekményt. Hol egzotikusan idilli, mégis hétköznapi és mélyen megindító, emberközeli képeslapként artikulálódnak az események, például a timori szövödében (alsó kép a cikkben) vagy épp fülledt románcként; hol pedig materiálisabb, formálisabb, fenyegetőbb és szárazlevegőjű politikai csatamező miliőjében találjuk magunkat.

Ez a Sergio egyik esszenciája, hogy témája ellenére nem válik monotonná, mi több a ridegebb érdekvalóság és humánusabb képek egymásmellettisége azt is ki tudja hangsúlyozni, a világban dúló konfliktusok miatt mennyi mindent veszíthet a magánember – drámaként is ez adja az alkotás erejét, ez teremti meg azokat az azonosulási pontokat a néző számára, melyek felől a tragédia, a diplomata halála súlyt kap.

Másfelől azért is ambiciózus, ahogy a készítők az életrajzi drámához viszonyultak, mert az bizonyos csomópontoknál szinte teljesen kileng a szerelmi vagy a politikai dráma irányába, ilyenkor pedig nem Sérgio személye kerül központba, hanem sokkal inkább általánosabb értelemben sejlenek fel olyan eszmények, mint a szerelem, az erotika, akár pillanatnyi politikai ideológiák vagy épp kevésbé politikus világképek. Az ambíciók persze nem csak segíteni tudnak egy művet, hanem olykor megakasztani is, és nincs ez másképp a Sergio kapcsán sem. Barker filmjének van egy ambivalens tulajdonsága, méghozzá az, hogy mesterien szerkesztett, tökéletes arányokkal rendelkezik, már-már annyira döbbenetesen elegáns, hogy legszívesebben öltönybe bújna a néző. És épp ebben a kissé mesterkélt tökéletességben válik olykor kolonccá egymás számára a két ellentétes téma, a szerelem és a politika.

Egyrészt a szenvedélyes tónusok nagy horderővel bírva sajátítják ki a film hangulatát és ezzel szinte minden más kisebb semlegesítés áldozata lesz, például azok a jelenetek is, amelyek egyre inkább egyértelműbbé, nyomasztóvá tennék, hogy Sérgio a romok alatt reménytelen helyzetben van, azzal együtt pedig nyugodtan mondhatjuk, egy világ is, hiszen a terrorszervezetek hajnalán járunk. Másrészt – ahogy az a plakáton is tetten érhető (felső kép a cikkben) – az alkotás kicsit nehezen tudja saját magát identifikálni. Mintha a játékidő során egyre fokozódó szentimentalizmus és „habkönnyűség” puszta kéretlen díszletté redukálná a politikai tematikát vagy épp a bagdadi villámszociográfiát. A Sergio egy roppant feszült atmoszférába csöppenti befogadóját az expozíciónál, amelytől valahol félúton megfosztanak minket, hogy aztán a zárlathoz közeledve, a tényleges tragédiához érve újra szolgáltassák, a hullámvasút viszont nem valósul meg, így az egyre növekvő szentimentalizmus is kicsit üres marad.

Mindemellett azért Barker filmjének akadnak igazán emlékezetes részletei is. Vegyük Adrian Teijido operatőri munkáját, akinek éles képei révén líraian élénk színvilágok jelennek meg számos szcénában, amely a fokozódó szentimentalizmussal kellemes játékra tud kelni. Akár kitérhetünk Wagner Moura és Ana de Armas (Tőrbe ejtve) színpadiasságot nélkülöző, természetes, kiegyensúlyozott játékára is.

Mindenképp fontos, akár aktuális (a 2003-as iraki események nagy szerepet játszottak a destabilizálódásban, amely napjaink európai migrációs folyamatait meghatározza) film is a Sergio, ráadásul a készítők kellő felelősségtudattal kezelték témáikat, viszont mind a tét, mind az esztétika felejthetővé válik, láthatatlan marad a jólneveltség miatt. Alig lehet Barker filmjére bármi perdöntően rosszat mondani, de nem hagy nyomot annak ellenére sem, hogy alulreprezentált tárgykörrel bír. Összességében egy tökéletesnek tűnő tartózkodás, de legalább őszinte kegyelet.

Írta: Szabó Dárió