Helyenként baljósan, máshol kíváncsiság gerjesztően, néhol finomabb abszurditásokkal tűzdelve ábrázolja az idegenekkel való érintkezést a Harmadik típusú találkozások. A felnőttek és nagyra nőtt gyerekek halloweeni bulija ez – hogy némileg átvegyem az egyik karakter filmbéli megállapítását a helyzetre nézve. Különben egészen egzotikus spielbergi toposz, hogy az idegenek kirámolják a földlakók hűtőjét: ez jelen filmben rémisztő kontextust kapott, míg az E.T. – A földönkívüli esetében inkább mókás. Irónia vége.

Noha az imént említett három érzet (baljósság, kíváncsiság, abszurditás) sem külön, sem együttesen nem jut olyan jellegű feloldáshoz, amely egy mai nézőt különösebb heuréka-effektushoz segítene, Steven Spielberg 1977-es filmje nem fog zavarba jönni a jelenkori nézővel való találkozástól, ez pedig fordítva is elmondható. A rendezőt lehet szeretni vagy nem szeretni, lehet tartózkodni olykor felsejlő szentimentális hangnemétől (bár érdemes megjegyezni, hogy Spielbergnél ennek a stratégiának mindig van íve, jelentősége, nem ragad meg az öncélúság és hatásvadászat szintjén, módszeresen szentimentális), de az tagadhatatlan, hogy üzenetüket tekintve és dramaturgiájuk felől vizsgálva is filmjei hihetetlenül időtállók (nem beszélve a vágásokról és az operatőri cselekvésekről – apropó, fontos magyar vonatkozásunk van, erről majd lejjebb bővebben). A rendező „kitermelt” egy olyan hatást életművének sajátosságaiból adódóan, motívumai révén, ami mondhatni fenn is tartja a régebbi művei iránti érdeklődést. Gondoljunk csak például napjaink egyik legnagyobb szenzációjára, a máris kultuszsorozattá avanzsáló Stranger Thingsre, ami hangulatával, látványvilágával és képi beállításaival is rájátszik a spielbergi életműre: például a Harmadik típusú találkozásokban látható ikonikus ajtónyitós jelenetre is (felső kép a cikkben), vagy épp a rendező E.T. – A földönkívüli című klasszikusára is több ponton reflektál, teszem azt, Mike és Tizi viszonya, valamint történeti szála enyhe Elliott-E.T.-parafrázis. Mindez pedig (a hatásfaktor) még az időpróba kiállásának értékét is tovább emeli. Mert Spielberg azon tematikájú filmjei sem öregednek, amelyek ma már klisének, lerágott csontnak tűnnek. Ilyen alkotás a Harmadik típusú találkozások is.  

Az alaphelyzetet tekintve horrorzsáneres sci-fivel van dolgunk, amelyben egy idő után a horrortól a kaland (és leheletnyi krimi) veszi át a zsánerstafétát. A történet szerint a Földön nagyon különös jelenségeknek lesznek észlelői és elszenvedői az emberek, ami természetesen minden társadalmi réteget kimozdít komfortzónájából – a jelenség, ahogy azt a film címe is sugallja, a földönkívüliekhez köthető. A Harmadik típusú találkozások nem pánikot, vagy tömeges káoszt jelenít meg az idegenek feltűnése kapcsán világszerte, noha kisebb sztereotípiákkal élve, mégis árnyaltabb képet fest ennél az emberekről. Három csoportra oszthatók a filmben látott reakciók. Vannak a „kisemberek”, akik naivan állnak a dologhoz, meg is ijednek a találkozástól, ugyanakkor próbálják is keresni a lehetőséget, hogy legalább az égbolton tetten érjenek egy UFÓ-t, például van egy jelenet, ami bemutatja, hogy egy amerikai kisváros közelében éjjel a családok a település közelében található magaslathoz zarándokolnak, mert onnan jól belátható a légtér – a közös zarándokolások révén közösségi élménnyé válnak az egyéni kíváncsiskodások. A második csoport a tudósoké, akik határozottan az idegenek motivációira kíváncsiak. (E kettő miatt mondtam, hogy az árnyalás ellenére mégis sztereotip marad a film, hiszen a valóságban a két „természet” nem zárja ki egymást.) A harmadik szcéna tagjai pedig – akiket a főszereplőn, Roy karakterén keresztül követhetünk (Richard Dreyfuss) – nem is annyira az idegenekre, nem is az idegenek motivációira kíváncsiak, sokkal inkább saját magukra lesznek azok, hiszen az érintkezés után abszurddá vált életük: rögészmével teli lett, csak épp sem a rögeszmék okát, sem a rögeszmék irányát nem tudják még ők sem (mindez persze családi és szociális életükre is jócskán kihat). A Roy karakterén végig kísérhető abszurditás – amellett, hogy szimbolikusan kifejezi az emberiségnek az ismeretlennel való tökéletlen relációját – már-már lovecrafti (erre az apafigura választása sem rossz áthallás, noha itt azért elég szofisztikált az abszurditás, inkább feel-good a Color Out of Space-ben látotthoz képest).

Összképében eldönthetetlen, hogy Spielberg milyen képet akar festeni az idegenekkel való találkozásról, hiszen sem nem egyértelműen pozitív, sem nem egyértelműen negatív a találkozás. Viszont, hogy nem foglal állást a kettőségek között, valójában erénye a filmnek, sőt esztétikája is, hiszen máig klisének számít, ha egy alkotó a két szélsőség valamelyike mellett próbálja letenni voksát. Például a 2009-es District 9 című sci-fi is épp attól izgalmas (mi több 2020-ban különösen aktuális is), hogy szintén árnyalja a találkozásról festhető közhelyeket: szociológiai sci-fiként az idegeneket a bevándorló kisebbség problémájaként tárja a néző szeme elé. Spielberg klasszikusa, még ha nem is teszi ezt ennyire komolyan és allegorikusan, mégis kettős marad: home-invasion jelenetei baljósak, fenyegetettség érzettől telítettek, az abszurd vonal is emberi életeket és családok hétköznapjait változtatja meg negatív irányba, ugyanakkor végtére is nem történik katasztrófa, voltaképpen csak az idegenek is kíváncsiak ránk, ahogy mi is rájuk. Mintha két kultúra akarna érintkezni, csak épp az egyiket nem ismerjük meg eléggé.

A filmben egyébként említésre kerül Kodály Zoltán, mi több még a cselekményre is lesz ráhatása találmányának, de más, ennél is szívmelengetőbb magyar vonatkozása is akad a projektnek. Zsigmond Vilmos volt a produkció operatőre, aki a ’78-as Oscaron meg is kapta a legjobb fényképezésért járó elismerést.  Zsigmond nagyon sok olyan kompozíciót és beállítást teremtett a filmben, amely nem csak atmoszférikusan volt jelentős, de nem elbagatellizálható, a hangulatvilágot is káprázatossá tette. Gyakoriak az olyan beállításai, melyeknél az éjjeli csillagos égbolt nem csak háttérdíszlete lesz egy jelenetnek, hanem annyira kisajátítja a teret, hogy szuggesztív erővel is bír maga a kép: ezek a felvételek rendkívül jól kihangsúlyozzák az ember és a Föld mennyire eltörpül az univerzumhoz, a nagybetűs ismeretlenhez képest, vagy épp mennyire kiszolgáltatott annak: ez pedig egyszerre gyönyörködtető és hátborzongató is.

Bár a Harmadik típusú találkozások zárása amennyire elnyújtott, annyira céltalan is, amolyan sok hűhó semmiért – napjainkból nézve –, de a film tudatos megszerkesztettsége és történetvezetési stratégiája a látvánnyal karöltve egészen üdítő retro-utazást biztosít voltaképpen egy mese világába.   

Írta: Szabó Dárió