Az iszonyat lilát visel. És Richard Stanley Color Out of Space című H. P. Lovecraft-adaptációja (Szín az űrből novella, 1927) a filmvilágban is csak erősíti a horrormester hatását. Stanley produktuma kitűnően rájátszik az olyan lovecrafti ihletésű művek hangulatára és tartalmára, mint A dolog és az Expedíció, mi több még önállósodik is tőlük a hagyomány tisztelettartása közben.  

Nem történetcentrikus filmmel állunk szemben, inkább egy néhol kiterjesztett kamarával, amelynél egy idő után a befogadóra mért hatások katalizálása válik fontossá, melyhez pusztán egy jó alaphelyzetre van szükség. Ez az alaphelyzet még bő lére eresztve is pusztán annyi, hogy egy éjjel egy idilli erdei környezetben található ház udvarában földet ér egy meteorit, amelynek lila organizmusa szép lassan – és módszeresen – bekebelezi a környezetet és azzal együtt a birtok lakóit is: mindez az idillt iszonyatra cseréli. De miért is érdemes nekiállni a Color Out of Space-nek?

A változás, amelyet az idegen organizmus eredményez ráérősen, késleltetve bontakozik ki, vagyis a film tudja magát építgetni a játékidő folyamán, ennek köszönhetően pedig a zárásnál (közvetlenül a zárás előtt) érezhető az út, amelyet a karakterekkel együtt a befogadó is megtesz a rendtől a totális káosz térnyerése felé. A fokozás és fokozatosság módszere mind a horrorelemeknek, mind a pszichedelikus látványnak jót tesz, amely ritka megfontolt rendezői hozzáállást mutat, tekintve, hogy e két tényező hatásmechanizmusaira épül a film – mondhatni pszichedelikus sci-fi-horrort kapunk –, óriási erényt kölcsönöz az összképnek Stanley felismerése. A játékidő múlásával nem csak a környezet változik bizarr, mégis ambivalensen gyönyörű irányba. A szereplők is ezzel párhuzamosan egyre inkább olyan döntéseket hoznak, melyek az értelemtől távolodnak. Az értelem „felülírása” ennek a filmnek a terében nem az ellentétpár, nem az érzelem feladata, nem kap az értelem olyan árnyékfogalmat, amivel ütköztetni lehetne, szokatlan módon inkább arról van szó, hogy az iszonyat és a változás lecseréli az értelmet értelmetlenségre. A veszély, amit tapasztalunk a szereplőkkel együtt, egyszerre fizikai-biológiai és metafizikai is – noha utóbbi filozófiai értelemben nem válik hangsúlyossá, de ez a pszichedelikus kifutás miatt nem is olyan zavaró.

A sokak által már teljesen leírt Nicolas Cage egész jól mozog az apa szerepében, bár az izgalmastól még éppen távolra esik játéka, de azt is érdemes megjegyezni, hogy Madeleine Arthur is vélhetően egy árnyalattal tehetségesebb annál, mint ahol jelenleg tart. Viszont, ha már színészi teljesítmények és pozitívumok, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy sajnos az az egy-két hibapont, amely belecsúszik a játékokba, épp az egy-két leginkább bizarr és iszonytató jelenethez kapcsolhatók, ez azért ront parányit a befogadói élményen – noha elképzelhető, hogy Stanley instrukcióiból származik ez a felületesség.

Az is kicsit zavaró, hogy a hidrobiológus srác karaktere jobbára csak díszlet, nagyon aránytalanul van használva, mégis vele zárulnak a történések.

Összességében a Color Out of Space tisztességes munka, tisztes középszer, abból viszont az a fajta, amit nem kell szégyellni, sőt tökéletlensége és helyenként tapasztalható sekélyessége ellenére még emlékezetes is tud lenni. Az pedig még erős társadalmi kommentár értékkel is felér, hogy talán a Cage által színre vitt apa még a földönkívüli fenyegetésnél is veszélyesebbnek tűnik – hiszen egy család majdnem annyit ér, amennyire koherens a családfője; könnyen lehet, hogy épp ezért is kifejező az alkotásban az is, hogy a családtagok egymáshoz való viszonyulása alapvetően is kicsit furcsa, kevésbé bensőséges, vagyis maga a család értelme is megkérdőjeleződik.    

Írta: Szabó Dárió