Az identitás sors vagy szabad akarat? E kérdés köré szerveződik a Mark Ruffalo kiváló alakításával megkoronázott sorozat, az Ez minden, amit tudok. Egy bágyadt világ, mégis elsöprő erővel szólva az emberi elveszettségről.

Ritka, hogy a Filmválasz spoilermentes szövegalkotás mellett teszi le a voksát, de ezúttal szükséges volt a tartalomvisszatartás. Ugyanis véget ért az idei év eddigi legjobb sorozata, az Ez minden, amit tudok, amelyről nagy valószínűség szerint nem érdemes spoilermentesen beszélni, értelmezni; ugyanakkor spoileresen meg nem szabad róla semmiképp. A Wally Lamb azonos című regényéből készült adaptáció fontos mozzanata a pillanatnyi mozgóképes termésnek, mert míg például Quentin Tarantino előző évi dobása, a Volt egyszer egy… Hollywood l’art pour l’art és feel-good köntösben tárta elénk a 20. század Amerikáját, addig Derek Cianfrance rendezése ennek inverze, antitézise. A filmekben és sorozatokban látott mai amerikai tudatot úgy ismerjük, mint egy emlékezetet, amely nem tudja és nem is akarja függetleníteni magát a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás alól.

Az Ez minden, amit tudok nem köntörfalaz, nem állítja azt, hogy a 9/11 előtti katasztrófa egy tiszta és magasztos eszményű Amerikát rombolt volna le, inkább rámutat arra, hogy Amerikát már azelőtt is szétfeszítették belső ellentétek – lásd még Spotlight – Egy nyomozás részletei, valamint Sötét vizeken (mindkettő szintén Ruffalo – a színész életművé úgy épül, hogy az lassan kezd egy roppant fontos antológiára is hasonlítani). Helytálló ez annak tükrében is, hogy Lamb regénye 1998-ban került kiadásra; a lényeg inkább, hogy ma, itt és most, a 2001 előtti időszakot többnyire csak idealizáló Amerika-képek ellenpontjaként elkészült ez az alkotás, rámutatva arra, hogy Amerikának nem kívül kell keresnie az ellenségeit, belülről is képes szétfeszülni. Mindezt Cianfrance sorozatában fontos és elegáns margójegyzetként kapjuk, szenvtelenül rögzülő légkörként; a középpontban lévő személyes problémák mellett társadalmi természetűek is feltűnnek, amelyek persze ráhatással vannak egymásra: vallási, kisebbségi, politikai, bürokráciai nihilek terhelik mind a főszereplőt, mind a megjelenített világot, határozzák meg annak alapvető egzisztenciális természetét, ahol a közöny nem valamiféle kiüresedést jelent, hanem nagyon is szorosan kapcsolatba kerül az olyan érzelmi szélsőségekkel, mint például a melankólia: a világ egy olyan élettér az Ez minden, amit tudok történetében, ahol az énkeresésre és az énkeresés helyére is van igény a főszereplő részéről, de az mégsem tud megvalósulni. Innen származik a sorozat fojtogató, sajátos közönye; épp azért érdekes és egyben megrázó is, mert nem a világtól és az önmagunktól való elfordulásból ered, hanem ellenkezőleg.  

A bürokratikus közönyt és sivárságot tükrözi vissza a kisváros esős éghajlata és a kopasz vagy épp kopaszodó fák is; statikus világkép ez, ahol az embereket nem az elevenség határozza meg, egymást is sérüléseiken keresztül látják, magukat is traumákon és válságokon keresztül képesek csak elbeszélni. A terapizálás pedig nem opció vagy legalábbis nem teljeskörű megoldás, mert a múlt egyszerre ok-okozati és egyszerre misztikus (ennek csúcsa talán a negyedik epizód, amelyben álomszerű képek és látomások tobzódnak) – ez a kettősség – magát a diagnózist is ellehetetleníti. És külön dicséretes a sorozat – és nyilvánvalóan a regény – részéről ez a hozzáállás, amellyel még a múlt fogalmát is sikerül izgalmasan megragadni, problematizálni, ugyanis látszólag semmi nem jelent megoldást: sem a múlt tudatosítása és az azzal való szembenézés, sem az én tisztázása, definiálása, sem pedig a szembenézés hiánya.

Épp ebben rejlik az Ez minden, amit tudok világának statikussága, sajátos, maga után mély nyomot hagyó hangulata.

Ennek kapcsán pedig említésre méltó stilisztikai fogás a fakó, mégsem egészen személytelen, nem „hideg színű” képi világ, a retrospektív attitűd, amelynek révén nem is annyira a társadalmi kommentárok, sokkal inkább a személyesség közege teremtődik meg. Említhetők még például a helyenként igen csak nagy szerepet kapó kézikamerás megoldások is, amelyek a nézőt kizökkentik a szenvtelen (ám közben érzelmeket egyébként is kiváltó) elbeszélésből, hogy olykor a realista ábrázolási módozatok finoman átforduljanak dokumentarista, de akár naturális megjelenítésbe is. Hol távoli megfigyelőkké válik a néző rögzített kamerapozícióból, esetlegesen távolodó vagy közelítő gesztusokkal, hogy a töprengésnek tere adódjon, hogy a vívódásoknak kifutása legyen és kellően átmehessenek a befogadón, hol pedig olyan képeket kapunk, amelyek épp ezt a tűnődést oldják – utóbbit extrém közeli felvételekkel vagy kissé dinamikusabb kamerakezeléssel érik el a készítők (Ruffalo ripacsmentes, érzékeny és hiteles alakítása is így jut érvényre), akár azzal is, hogy a kompozíciók nem szimmetrikusak. Utóbbival is sugallva, hogy egyáltalán nem a megszokott „tökéletes Amerika”-mítoszba csöppenünk, hanem egy eleve meghibásodott rendszerbe, sőt egy olyan rendszerbe, ami sosem volt tökéletes, és ezért hiányzik belőle a remény is, mert ez a világ jobbat nem is ismert.

A már említett identitásbéli és egzisztenciális filozófiai pozíciók végig kísérik az alkotást. Dominick (Mark Ruffalo) a második rész elején arról beszél, hogy nem egy barlangban, hanem a Szabadság-szobor belsejében van – beleszorult egy kultúra, egy társadalom és egy nemzet ígéreteibe, annak tehetetlenségébe is. Dominick ennek a szorongásnak az az arca, melyet a társadalom felé vállalni lehet, a „beletörődő”, a hétköznapi; míg ikertestvére – Thomas (szintén Ruffalo) – annak az „őrületnek” az arca, mely a társadalom gépezete mögött rejlik, egyszerre téveszmés és egyszerre próféta is, Amerika önreflexiós válságának jele, akiről/amiről tudomást sem akar venni a társadalom – voltaképpen egy nemzet tudatalattija vagy egy nemzet tudatának a tudata. Identitáskutatásuk és kilátástalanságaik által mintha magának Amerikának az apátlansága rajzolódna, és mintha ebből az identitásválságból lenne magyarázva a társadalmat és a kultúrát is szétfeszítő kisebbségek közti feszültség is.

A középkorú ikrek története amellett, hogy szívszorító személyes dráma, valami kollektív is; a meghasonlott Amerika példázata. Kívül Dominick, belül Thomas.

Írta: Szabó Dárió