A történelem kosztüme. Ezzel a címmel írtam kritikát 2020-ban az első évadról, és ez a cím akkor nagyon jót jelentett.

Aligha kell magyarázni, a mostani cím már más érzületet hordoz a sorozat iránt. Tony McNamaraék amennyire friss élménnyel gazdagították a sorozatpalettát bő egy évvel ezelőtt, most épp olyan szélsőségesen keltették azt a benyomást, hogy módszereik ráncossá váltak ilyen rövid időn belül is. Le kell szögeznem, hogy két évad között ekkora minőségbéli különbséget még soha életemben nem tapasztaltam. Kötve hiszem, hogy McNamaraék A kedvencből is remekül tapintható irracionális, abszurd újszatirikus esztétikája, mely a Nagy Katalin – A kezdetek-sorozat első évadában az abszurdot groteszkre cserélte, elhasználódott volna, ennek ellenére mégis ezt a benyomást kelti a teljes új évad: akkor is, ha részenként vesszük górcső alá, akkor is, ha egészében vizsgáljuk.

Ami vitriolosan energikus volt, az csak réteg- és célnélküli lett

Sok apró hiba felsorolása helyett két elemivel is jól megragadható a minőségvisszaesés. Az egyik az, hogy az első évad groteszk humora épp azért működött, mert karaktermotivációkat, sztoricélokat és hömpölygő konfliktusokat hálózhatott át. Az új szezonból ezek ellenben hiányoznak, így a humor egészen egyszerűen kiüresedett, s az említett tényezők hiányában a groteszk hatás aligha mondható sikerültnek, inkább egy olyan abszurd felé hajlong, amely nem túl tudatos kidolgozottság révén gagyivá teszi a jellem- és helyzetkomikumokat is. Gyakorlatilag semmi újat nem kapunk a kezdetekhez képest, ugyanaz a viszálykodás zajlik, mint korábban, leszámítva, hogy a szerepek most felcserélődtek és ahol Péter volt korábban, ott most Katalin áll, ahol pedig Katalin volt – vagy picit mélyebben is annál – ott pedig Péter rostokol. Ebben azonban tényleg nincs semmi érdekes, továbbra is egymás idegtépése zajlik, Katalin politikai döntéseibe pedig szemernyit sem látunk bele, pedig ha valamivel menthette volna magát az új évad, az az lett volna, ha McNamaraék bővítik a stábot olyan kreátorokkal és írókkal, akik némiképp értenek a politikai szálakhoz: érezhetően bele is akar ebbe nyúlni a sorozat, meg nem is, szemmel látható, hogy szükségét látták a készítők annak, hogy a frissesség és bővítés és sztoricél érdekében ebbe az irányba mozduljon el a fókusz, ám ezt a fókuszt végül nem merték megadni – nem csoda, McNamara és holdudvara elsősorban a szatírához ért, aminek tárgya itt kidolgozatlan, így a szatírához való értés sem sejlik fel. A másik égrengető talán még kínosabb. Péter karaktere az első évadban nagy utat járt be: megismertük perverzióinak és komikumainak minden rétegét, embertelenségének és vélt emberségének is árnyalatait, Katalinhoz való viszonya is érdekesen ívelt-csökkent-ívelt-csökkent-stb., ebből pedig egyenesen következett, hogy aligha van Péterben egy újabb évadnyi puskapor. Ám olyan, mintha a készítők az első évad sikere után annyira nem mertek volna változtatni, hogy végül

az állandóság lett a legnagyobb és egyben legrosszabb változás okozója.

Az új szezonban is hatalmas a fókusz Péteren, sőt talán még a korábbinál is nagyobb, de egyszerűen már nem tudnak újat mutatni sem a karakter humoráról, sem a jelleméről, sem a történetben betöltött funkciójáról: afféle aduászkártyaként való működtetése, hogy bármilyen brutális lehetetlenség, ami elképzelhető, megtörténik vele és körülötte pedig réges-rég kiszámítható. Elképzelhető, hogy még ez sem lenne főbenjáró gond, de figyelembe véve azt, hogy Katalinnal való kapcsolatát hogyan artikulálják újonnan, végképp hazavág mindent. Katalin és Péter viszonya az új felállásban csupa eleve komolytalan és eleve kreált konfliktusból áll (így egyrészt a humor tényleg felsül ezek körül, másrészt), bosszantó, hogy mindeközben az első évad mellékszereplői: az érsek, Orlov, Velementov (ő talán még elmegy) és Marial valamiféle díszletté váltak, már semmiféle szerepük nincs, mintha csak megszokásból jelennének meg számunkra, holott igazán nagy fellélegzést adna a mesterkélt Katalin-Péter-szál alól, ha őket még tüzetesebben megismernénk: s ez is, mint a politikai fókusz, csak slendrián formákban valósul meg – tudjuk le az egészet annyival, hogy olykor elhangzik egy-egy mondat a szájukból, ami villámcsapásszerűen igyekszik a múltjukból feltárni valamit, ami aztán egyébként semmit nem ad hozzá a karakterekhez, hiszen ebben az évadban már nincsenek motivációk, szóval hová is adhatna. Katalin és Péter viszonyát egy dögös, ambivalens vibrálásnak próbálják McNamaraék bemutatni, mely nem is jön össze és kilépvén mind az abszurd, mind a groteszk esztétikájából, inkább csak egy dadogó kliséként repked a palota falai között hiteltelen és erőtlen forrásként.

Ha tőlem is értelmesebb szöveget szeretnél olvasni, ahol az alaposságot és a figyelmet is jobban követelte az alapanyag, akkor a szöveg elején az első évadról linkelt kritikámat érdemes. Sajnos a második évad olyan alapvető hibáktól küszködik, hogy részletekbe menően nem érdemes vele foglalkozni, a puszta szerkesztettségi premisszái máris megsemmisítik.

Írta: Szabó Dárió

A képek forrása: TMDb, Radio Times