A Thomas Hardy regényéből készült Roman Polanski-adaptáció, az Egy tiszta nő egyszerre cselekmény- és atmoszféraközpontú alkotás, amely a vidéki idillben születő ártatlanság és szépség megromlását illusztrálja. De valóban megromlásról van szó?

Tess (Nastassja Kinski) titokzatosnak tűnő, de a felszín alatt naiv szépség, akinek sem rangja, sem befolyása. Naivitása ellenére Tess meglehetősen introvertált, mintha olyan teremtés lenne, aki eleve arra rendeltetett, hogy sose lelje helyét a világban. A parasztsághoz képest kevésbé cserfes, inkább arisztrokratikus kimértség jellemzi, míg a felsőbb rétegek tükrében túlságosan félrevezethetőnek tűnik. Mintha bármerre és bármilyen közegben járna, idegennek számítana. Tess egy olyan korban és világban vágyik függetlenségre, melyben a szabadság/önállóság nem tartozik a női „erények”/előjogok közé, ebből fakad különcsége is (fontos megjegyezni, hogy ebben a filmben a függetlenség is függésként lebeg előttünk, illetve Tess a kor társadalmi szerkezetéből adódóan tényleg csak vágyni, nem törekedni tud a függetlenségre). Végső soron a lány is azzal szembesül, hogy az autonómia számára relatív, pusztán a másik nem oldalán törekedhet arra, privát tragédiáját (és közvetve másokét) is ez okozza.

Az angol cím (Tess) a személyre utal, de a magyar (Egy tiszta nő) sokkal kifejezőbb az értelmezés szintjén, sőt jótékonyabb is, mert eleve egy olvasatot nyújt a filmre, mely vitaindítóként is megállja a helyét, hiszen etikai állásfoglalást tartalmaz. A magyar cím ugyanakkor azt is jelzi, hogy ez nem egy klasszikusan személyes sztori. Tess (Nastassja Kinski) karakterét is csak tisztes távolságból ismerjük meg, nem kerülünk közel monológokon keresztül sem gondolatvilágához, sem lelki folyamataihoz – a szentimentalizmust nélkülözve, egészen tárgyilagosan látjuk a lányt és az ő történetét, mintha egyszerre kapnánk szenvtelen hangulati tájékoztatást és személyesebb hangulatfestést is a korról, némileg váltakozásban. Nem a fiktív életrajzi jelleg dominál – ahogy arra az eredeti címből is következtethetnénk –, hanem az a tény, hogy Tess élettörténete a korban bármelyik nő sztorija lehetne.

Ennek ellenére Polanski filmje jócskán elkerüli, hogy emancipációs kiáltvánnyá alakuljon a játékidő során, ráadásul óriási szó, hogy mai szemmel, a mozgalmak korából nézve sem válik azzá. Az Egy tiszta nő kiegyensúlyozottsága abban rejlik, hogy az alkotás kerüli a nemek közti (politikai) kiszólásokat, feszültségeket, modoros kifakadásokat, szinte „beletörődéssel” és bájos tücsökszavas, szalmabálás hangulata ellenére közönyösen mutat fel egy kort és egy lehetséges történetet a korban érzelgés és szubjektivitás nélkül.

A közömbösség, amivel a film saját ábrázolásának tárgyához viszonyul nem csak szociografikus szempontból hiteles, de szimbolikusan is képes átadni a kor nemtörődömségét, amelynek Tess is áldozatául esik. Épp ezért az idillinek ható, ártatlan és szépséges, őszinte miliő mögött mintha meghúzódna valamiféle eredendő sivárság, azzal együtt a zsigeri elhallgatás is, amely nem engedi, hogy a stílus teljesen belehelyezkedhetően romantikusnak hasson. Épp ez a motoszkáló elhallgatás az, amellyel Polanski filmje azt is eléri, hogy képes úgy otthagyni súlyos kérdéseket a befogadónak (ki/mi a valódi bűnös, miért gyilkolt Tess?), hogy közben megközelítőleg sem segíti hozzá a válaszadáshoz, nem manipulálja az értelmezést azzal kapcsolatban, amit ábrázol.

Azaz a film egy olyan ábrázolási stratégiával él, amely igyekszik prekoncepciók nélkül rögzíteni az eseményfolyamot. Illuzórikus „játékosság” építi a látottakat, mert noha úgy tűnik, egy kor apró szeletének az életérzését akarja Polanski megragadni, mégis, a főszereplő helyzete és a végkifejlet nyilvánvalóvá teszi, hogy az életérzés mögött meghúzódik a társadalmi valóság, ekképpen a történelmiség sem elhanyagolható.

A magyar befogadó számára az Egy tiszta nő sztorija rögtön kulturális hívószóként tud működni. Egyrészt olyan, mintha egy kiforgatott Ágnes asszony-sztori lenne, melyben nem a lélek, hanem a bűn/bűnbeesés metafizikáját érjük tetten. Míg Arany balladája a bűnelkövetés utáni lelkiismeretet rajzolja, az Egy tiszta nő szigorúan csak annak előzményeit fejtegeti, ám a korábban említett szenvtelenség és elhallgatás elegye miatt maga a konkrét előzmény már-már balladisztikus homályba burkolózik. Ugyanígy sűrűsödik még számunkra benne Kosztolányi Édes Annájának kritikai horizontja is, hiszen a társadalmi rétegek egymáshoz való közeledése tragédiát eredményez mindkét fél számára. Mi több, ugyancsak, mint az Édes Anna zárlata után, ott marad lebegésben a nagy kérdés: miért is történt meg a gyilkosság? Amelynek lehetséges válaszairól Polanski a játékidő során már előre elképesztő ügyességgel terelgeti el a figyelmet a didaktikusságot nélkülöző, többnyire laza fókuszokkal operáló elbeszélési stílus révén, amely a korábban említett illuzórikus természet része.

Így viszont legalább van időnk átélni azt az atmoszférát, amelyet Anthony Powell jelmezei és Pierre Guffroy látványtervezései maximálisan felerősítenek, nem beszélve a két operatőr munkájáról. Geoffrey Unsworth és Ghislain Cloquet beállításai és képei bár a belső tereket nem tudják kellően változatosan megragadni (azokból egyébként kevés is van), a külső helyszíneknél egyaránt olyan pozíciókat találnak rögzített és dinamikusabb kamerahelyzetekkel is, amelyekben a mesés vidéki természeti közeg és a színészi alakítások megférnek egymás mellett (nem terelik el egymásról a figyelmet). A két operatőr leleményességének köszönhetően a színészek nem vesznek el a végtelen térben, ez pedig elképesztően sokat tesz hozzá ahhoz, hogy Polanski produkciója a képiséggel is kerülni tudja a romantikus attitűdöt. Nem kapunk például olyan jeleneteket vagy beállításokat, amelyek a táj végtelenségét úgy hangsúlyozzák, hogy az lélektani metaforaként legyen érthető, ez mindenképp figyelemreméltó stilisztikailag.

A film narrációja és ábrázoláshoz való hozzáállása andalgós érzetet vált ki, mely egyben annyira oldott állapot is, hogy sem az öröm, sem a bánat nem érhető tetten az Egy tiszta nő terében. Polanski és stábja úgy teremt festői hangulatot, hogy közben az tényleg „csak” hangulat marad (nem játszik rá romantikus eszményekre) és maga az ábrázolt világ, a parasztság/szegénység vagy épp a nemesi közeg sem szélsőségesen tárul a szemünk elé – például a két réteg között nem is alakul ki konfliktus. Az andalgás ugyanis egyfajta sajátos balladai homályban tart sok mindent: például a film nem hangsúlyozza ki a társadalmi rétegek közti szakadékokat, annak ellenére, hogy a parasztságot láttatja Polanski, az elbeszélés nem veszi fel annak szempontját – egy pillanatra sem veszi fel egyik csoportét sem –, realisztikus távolságtartásból követhetjük az eseményeket, sem a szegénység, sem az arisztokrácia nem terhelt idealizáló vagy „démonizáló” ábrázolási gesztusokkal.

A két férfi közül, akikhez Tess közelebb kerül (Alec d’Urberville – Leigh Lawson; Angel Clare – Peter Firth), voltaképpen mindkettő foltot ejt a nő becsületén. Előbbi megerőszakolja és csupán egy státuszszimbólumként tekint szépségére, utóbbi pedig egyszerűen képtelen akkora empátiával fordulni Tess-hez, mint amekkorával saját magához, és elutasításának ridegsége voltaképpen manipuláció a nő bűntettének elkövetésére, hiszen Angel mondja is a lánynak fondorlatosan: „Hogyan lehetnénk együtt, amíg az a férfi él? Ő a természetes férjed, nem én.” A két férfi egyaránt vagyonos, de Alec materialista, míg Angel idealista, az alkotás viszont egyik eszméhez köthető figurát sem szépíti, olyannyira kerüli Polanski alkotása a romantikus közhelyeket, hogy még eszméket sem akar magasztosítani a hozzájuk kapcsolt karakterek révén. Ami pedig a szegény-gazdag romantizálást kiiktatja szintén, hogy Tess édesapja is inkább züllött családfő, mintsem példaértékű földműves. Vagyis mindkét rétegnek bőven megvan a maga sara.

E tekintetben egyébként kissé túlzásba esik a film feminista szemlélete, nem jelenthető ki egyértelműen, hogy egy olyan világban járunk, ahol a férfi csupán a romlottságot szimbolizálja és semmi mást nem, de mégiscsak ehhez a nemhez kötődnek az igazságtalanságok és negatív erkölcsök az Egy tiszta nő esetében. Persze az esetlegesen zavaró feminista túlkapás/olvasat lehetőségét árnyalja, hogy mindez egyfajta torz korrajzként is felfogható, hiszen olyan társadalmi berendezkedésbe kapunk betekintést, amelyben a másik nemnek nem lehetett túl sok ráhatása a világra, így szükségszerű/logikus, hogy a kontextusból adódóan a hatalmi viszonyt magáénak tudó válik felelőssé a tehetetlenebbel szemben és Polanski férfialakjai is ezt testesítik meg a cselekmény gócpontjain.

A „miért gyilkolt Tess?” és a „micsoda/kicsoda a valódi felelőse ennek a bűntettnek?” típusú kérdésekre adható válaszokról egyébként talán külön szöveget is megérné írni, mi több az sem biztos, hogy konkrét ok-okozati válasz adható arra, mi váltotta ki a motivációt és mi eredményezte az abból fakadó tettet, amely egyértelműen a korábban említett elbeszélési és ábrázolási stratégia eredménye. Talán az Egy tiszta nő zamatát is az adja, hogy bár a kérdés feltehető, mi több maga a film visszamenőleg is mindent erre a kérdésre redukál le, talán válasz nem is adható rá, csak körülírni lehet egy homályos helyzetet. Vagy talán épp az e film igazi veleje(?), hogy olyan kérdést fogalmaztat meg befogadójával, amelynek megfogalmazódását a racionalizmus és az erkölcs szükségszerűen megkívánja, mégsem az lesz a lényeg, hogy milyen válasz adható rá, hanem az, hogy megtörtént?

Maga a következménye sem túl lényeges, hiszen Tess nem bűnhődik, sőt ő sem tudja reflektálni magának tettét. Mintha csak bele lenne kódolva a viszonyokba, hogy még egy ennyire erkölcsös és tiszta teremtés is, mint Tess, a tisztaság (és a különcség) szimbóluma megromlik. Az érintetlenség elillan, mert bűnt elkövetni annyi, mint megerősíteni a társadalmat saját törvényeiben. Másrészt, hogy például a keresztény erkölcsökben is meginogott Tess hite, amikor halott csecsemőjét nem temethette el rendesen – voltaképpen fel sem dolgozhatta a traumát, így Alec megölése (akitől a babát szülte) egyben a múlttól való szabadulást is kifejezi számára. És ez ennek a világnak a valódi tragédiája, hogy nem marad olyan eleme, sem szimbóluma, mely a tisztasághoz kapcsolható, mert aki függetlenségre törekszik, előbb-utóbb teljes szabadságfosztás áldozata lesz, azaz halálra ítéltetik.

A nyitánynál látható, hogy a rendező az akkor tíz éve elhunyt házastársának, Sharon Tate-nek ajánlja a filmet, amely gesztus erősen kapcsolható utóbbihoz – Tess tisztaságának halála, mely a társadalom bűnfoltja is, nem csak személyes szégyene, talán Tate tragikus sorsára is hivatott parafrázisként vagy allegóriaként szolgálni. Akinek tragédiája korszakváltásnak számított mind az amerikai társadalomban, mind a filmiparban, mintha Sharon Tate maga is az utolsó szimbóluma lett volna egy kor „tisztaságának”, amelyet épp az a kor maga pusztított el.

Az Egy tiszta nőt egy ellentétpár keretezi. Víg lakodalmas menettel kezdődik a film, vagyis egy olyan jelképpel, amely egyrészt az összetartozást szimbolizálja, másrészt a társadalmi konvenciókat, azon belül is a keresztény etikát. Ezzel szemben a zárlatban két szerelmes elválása realizálódik (hiszen Tess-t kivégzésre viszik), közvetlenül a zárókép előtt pedig kitartva látjuk a Stonehenge-et a felkelő nappal, amelynek rendszertelenséget/aszimmetriát tükröző látványa a civilizáció hanyagságát is képes megjeleníteni (az vezette volna Tess-t bűne elkövetéséhez?), de akár érthető a brit társadalom egységeként is (ez esetben azt sugallja Polanski filmje kritikusan, hogy azt a bűn tartja össze? Vagy, hogy a felelősség azé az egységé, mely nem enged függetlenséget? – Tess végtére is a férfiak szeszélyének játékszere a filmben), vagy a lány oda nem illőségének metaforája is lehet, ahogy szintúgy annak is, hogy a két keresztény fiatal a bűnelkövetés révén már nem a patriarchális keresztény társadalomban lel nyugalmat – ahol Tess egyébként sem találta a helyét –, hanem egy olyan területen, amely a pogányságot szimbolizálja, ahol egyébként ők maguk is, Angel és Tess nemtől függetlenül egyenlő félnek tűnnek sorsközösségként. A lány talán épp itt lelte helyét, a bűnösség által (nem is bűnhődik, mintha nem is a törvény elől vagy az igazság elől, hanem az igazságtalanság elől bujkálna, mintha nem is lenne miért bujkálnia, mert a halál sem rázza meg ezt a világot, csupán egy bűnös kell), talán egyszer sem látjuk annyira békésen és természetesen, mint amikor a Stonehenge egyik tömbjén alszik – talán az egész játékidő alatt sosem volt annyira független, mint abban a pillanatban.

Polanski Egy tiszta nő című filmje hétköznapi és átvitt értelemben is elegáns természetrajz. A környezet festői és nyugalmas gyönyöre mellett úgy képes az emberi sorsot mozgatni, hogy az visszamenőleg magát az idill-jelleget is egy bűnbeesés légkörévé avanzsálja. Jelezvén, hogy a tisztaság csak egy olyan állapot, ami tökéletesebb már nem lehet, de a romlás felé bármikor közeledhet. Az Egy tiszta nő indulatosság nélkül is akkorát rúg egy korba és egy társadalmi gépezetbe, de még finoman a vallásba is, hogy az minden illedelmessége és bájossága ellenére is csak úgy zörög utána.

Írta: Szabó Dárió 

A képek forrása: TMDb