Mi nem biztos, hogy könnyeket hullajtunk majd, ha nem jön össze a második felvonás…

Szabó Dárió – a szabása nagy, a teste vékony

Denis Villeneuve bebizonyította, hogy a Dűne megfilmesíthető - ez az általános visszhang, és ezt a tartalmat nem is kifogásolnám, csak feltenném a kérdést, hogy ez elégséges-e ahhoz, hogy az új Dűne-filmet egyből jónak tituláljuk? Még régebben írtam ide, a Filmválaszra egy hosszadalmas cikket a korábbi alkotásról, és arról, vajon Villeneuve ismert jegyei jól passzolhatnak-e majd ehhez a fabula-összetételhez? A válaszom erre a kérdésre határozott nem volt, és sajnos gondolatkísérletemen nem variált a már átélhető filmélmény sem, pedig csupán egy kikapcsolódással felérőt akartam szórakozni. Csakhogy, a helyzet az, hogy a Dűne meghökkentően unalmas lett - egy csodálatos fényképezésbe és megvilágításokba öltöztetett nihil. Mégpedig azért, mert láthatóan Villeneuve tényleg pusztán azt a bakancslistás tételt kívánta pipálni, hogy 'ez megfilmesíthető' - egyúttal beérve persze azzal is, hogy azoknak, akik eleve rajongtak érte, úgyis klassz lesz, míg a többieknél majd alakul valahogy. Vagy nem. Valahol különben rendkívül jó és értékelendő, hogy a film kerüli a dilemmák megrajzolgatását: nincs karakterek közti erőltetett feszültség, nincs Paulban kidolgozott kétely kiléte iránt - egyrészt mindez remek, mert be kell látni, az alapmű gondolati kódjai már nem újszerűnek titulálható mai problémák, s kidomborításuk archaikus hatást keltett volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a dolog átesik a ló túloldalára:

a szikárság, a kimértség egy ponton túl inkább bátortalan kisugárzást ad a Dűnének, nem egy következetes és funkcióval bíró alkotói módszerrel szembesít bennünket.

Villeneuve szomorú módon nem tesz eleget annak a recepcióesztétikai kihívásnak, amelyet az adaptálás megkövetel. Elbeszélése nem értelmez és nem artikulál, hanem csak vésegeti a hozott anyagot egy hideg kőtáblára.

Deák Napsugár – elidegenített mese

A Dűnének nem áll szándékában megfogni a nézők kezét és berántani őket a vászon mögé. Érdektelen történelemórákat idéz cselekményének ritmusa, pedig a hangsúly is odaesik. Egy jó film, miközben nézik,  megtanítja észlelőjének a befogadást. A Dűne ellenben nagyon hosszú ütemet diktál befogadója felé, és ezzel üressé teszi saját magát. A lassú folyású, kevésbé cselekményközpontú alkotások az akciót nélkülöző percekben is értékes információkat adnak át a nézőknek, amelyekkel nem csak a cselekmény szintjén kívánnak jelentéshordozóvá válni. Ilyen film például az idén megjelent The Green Knight, amely tökéletes tempót kínál nézőjének a maga lassúságával, mert rengeteg információt sűrít akár egyetlen snittbe. A Dűnénél a lassúság pusztán stíluselemként élhetett a készítők fejében, de nézői szemmel igen kevésnek bizonyul. A párbeszédek rövidek, tömörek, semmitmondóak. Olyannyira, hogy a főszereplő szájából a film háromnegyedében elhangzó mondatok, amelyek szerint például császár kíván lenni, egyenesen meghökkentőek. A negatív figurák megkapták a hagyományosan hozzájuk rendelt attribútumokat, csúnyák, agresszívek, kegyetlenek, hatalmasok; velük szemben a pozitív karakterek pedig semmilyenek lettek.

Paulnak csak a harci képességei mutatják számunkra a leendő hőst, egyéb karakterértékek nem.

Csak saját érdekében hozott döntéseket a történet során, amely kevés ahhoz, hogy a sztori tényleges hősévé váljon. A látványvilág sem tud kellő izgalommal szolgálni. Filmként gyér, sokszor látott hangulat pereg a néző szemei előtt. Bár, ha képként tekintünk rá, akkor a fény és az árnyék gyönyörű kontrasztjaiban merülhetünk el, de ehhez egy galériában kellene sétálgatnunk, nem a moziban ülnünk.

Írta: Deák Napsugár és Szabó Dárió

A képek forrása: DS, nlc