Általában, amikor egy film sokat vállal, akkor ki is fullad. A Családi bunyó olyan, mint egy jó sportoló, mint főszereplője, a Florence Pugh játékában megtestesülő Paige. Hogy sokat vállal, az csak erényére válik. Vígjátékként indul, majd rendkívül jó alkotói meglátásból, stílusérzékből adódóan – témareflexíven – hangnemet, még műfajt is tud menet közben váltani.
A filmet az a Stephen Merchant írta és rendezte, aki nemrég még a Jojo Nyusziban is szerepelt Deertz kapitányként – ő volt a főmufti a heilozós jelenetben. Merchant a The Wrestlers: Fighting with My Family című 2012-es dokumentumfilmet felhasználva készítette el a Családi bunyót, ami – ringnevén Paige, egyébként – Saraya-Jade Bevis női pankrátor életrajzi komédiája – és nem biztos, hogy „csak” komédiája. A játékidő alatt Paige karrierjének kezdeti lépéseit követhetjük nyomon, ezzel együtt pedig azt is, ahogy a film következetesen és egyre inkább kiszélesíti dimenzióit, ezzel pedig vígjáték és sportfilm kiegyenlített, mondhatni összetett egyvelegét hozza létre. Dwayne Johnson, akinek sportolói múltja miatt szívügye a pankráció, a projektet vezető producerként felügyelte, sőt még cameózik is benne önmagát alakítva.
Szív, lélek, őszinteség, mértéktartás, szerethetőség. Ez az öt érzet/tulajdonság a Családi bunyó legfőbb erénye. Mindez abból adódik, hogy Merchant filmjének fabulája nagyjából olyan, mint egy népmese. Paige – a vidéki lány – tehetséges, elkötelezett, ambiciózus, önazonos és egy nagyon szűk, nagyon lokális közösség szubkultúrájának gyermeke, ami útja során egyedivé is teszi, ugyanakkor hátráltatja is, hiszen folyamatos honvágy gyötri. Nem mellékesen az is konfliktus számára, hogy olyan útra lépett, amiben már a globális kultúra játékszabályai érvényesülnek, így pedig családjával való viszonya is megváltozik. Utóbbi nem érzelmileg, inkább csak úgy kell ezt érteni, hogy álmaiért cserébe azt az áldozatot kell hoznia, hogy kirepül a fészekből akkor is, ha nem akarja.
A film legvégén viszont Paige – végső sikere után – ráérez (és ezt ki is nyilatkoztatja a közönség előtt), hogy végtére is az a lényeg, hogy értékeit szimbolikusan is meg tudta tartani, távol az otthoni közegtől. Ebben persze finoman az is benne van, hogy Paige karakterén keresztül nézve nyilvánvaló lesz, a globális kultúra nem áll szemben a szubkultúrával, inkább sok szubkultúra összessége, ennek révén pedig helye van benne az egyénnek. A főszereplő, aki a konkrét életrajzi személyen túl a kisembert is képviseli ebben a történetben, puszta jellemével is képes szájbarágós, erőltetett monológokat és dialógusokat nélkülözve ódát zengeni az akaraterőről.
Mivel viszont ez nem egy képzelet szülte népmese, így a Családi bunyót az is elég magas polcra helyezi a vígjáték kategóriáján belül, hogy karakterei nem papírmasék; Paige egyik testvére is (akit Jack Lowden alakít) például elég árnyalt jellem, mi több a sztori nem is a főszereplő fejlődését tárja elénk, hanem mellékszálként inkább az övét. A központi karakter hagyományos értelemben nem „fejlődik”, inkább az a narratíva mérvadó esetében, hogy minden út az önazonossághoz vezet, karakterének tétje/értéke és íve nem az az általános séma, ami a változáson alapszik, hanem épphogy az identitás megőrzése. Szintén a „nem képzelet szülte népmese” jelleg miatt az is elmondható, hogy a film realistább annál, minthogy jó-rossz, igazság-nem igazság relációkat konstruáljon. Ennek révén viszont a népmesés jelleg nem tompul, maximum kortárs kontextust kap: Paige „akaratereje” betudható „természetfeletti segítőtársnak”, míg a globális kultúra (még ha ez pontatlan is) afféle „természetfeletti ellenségnek”, azaz Merchant toposzkezelése elég következetes, ami az életrajziság és mese közti lavírozást illeti. Az alkotásnak egyébként a kultúrák találkozásáról gesztusértékű kritikai mondandója is van: az egyik jelenetben Paige „kiábrándítóan” szembesül azzal, hogy versenytársait (akik nem az ő mikroközegéből származnak) azért hiszi előítéletesnek, mert ő maga előítéletes – feszültségei is voltaképpen azután kezdenek oldódni, ahogy az önmagával folytatott konfliktus is, miután megtörtént ez a ráébredés. (Azt csak halkan jegyezném meg, hogy a tavalyi évben volt olyan, nagyra becsült „művész" poszthorror is a filmes palettán, ami expliciten jelölte ki vezértémának a kultúrák érintkezését, de összességében még ennyit sem tudott megfogalmazni önmagán keresztül: Fehér éjszakák – a linkre történő kattintás után az első [vastag betűs] címet viselő bekezdésnél olvasható az alkotásról írt rövid bírálatom.)
Hangnem és műfaji váltás nagyjából akkor következik be, amikor a főszereplő kilép a szubkultúrából – mindaddig egy idilli, poénjaiban néha a gagyiság határait súrolgató vígjáték-expozíciót hoznak létre a készítők. Az elmozdulás után pedig nem túl részletes, de legalább logikus konfliktusos drámákat, ezeknek jól időzített feloldásait kapjuk sportfilmes motívumokkal, műfaji elemekkel tálalva. A hangnemváltás miatt a drámaibb szegmensek nem görcsösen komolykodók, hanem természetesek, hitelesek, komolyak; ráadásul Merchant ennek révén a kulturális váltásra is megfelelően tud reflektálni. Mindemellett a Családi bunyó nagyszerűen elkerüli mindazt, amit esetlegesen irritálónak szoktunk tartani a sportfilmekben, mégpedig azt a modoros pózt, amivel általában a műfaji darabok szüntelenül prezentálni akarják, hogy a sport az élet allegóriája – Merchant filmje ezt nem teszi explicitté, pontosan ezért tud több mindenre is egyszerre lelkiismeretesen fókuszálni.
Paige története amellett, hogy egy álom megvalósításáról szól, a lehető leghétköznapibb dolgokat jelöli ki hajtóerőnek: családi konfliktus, beilleszkedési problémák – mindezt pedig sem nem időzíti vészesen korán, sem nem adagolja gondatlan gyorsasággal ad-hoc módon, ezáltal – és az érzelgésmentes atmoszféra miatt is – a nézőnek van tere és ideje nem csak egy jót szórakozni, de még a karakterekhez is közelebb kerülni. A Családi bunyó ritka-józan és mellette ritka-kellemes, lelkesítő, pátoszgiccseket kidobó sportfilmes vígjáték, amely nem csak jól szerkesztett, de az öncélúságot is nélkülözi.
Írta: Szabó Dárió
