Egy lepukkant bohóc trágya sminkkel. A fantasztikus – vagy inkább csodasztikus énekhangú – Jurnee Smollett-Bell karaktere – Fekete Kanári – fogalmazza ezt meg cinikusan főhősünknek (igaz, inkább kérdésként), de mégsem tud ellenállni a lepukkant, trágyasminkű bohóccal való kalandozásnak, bármilyen kiábrándítóan is hangozzék a leírás. És nem is csoda, mert néha szükség van egy kis „l’art pour l’art” csapongásra is. És talán a nézőnek is szüksége van erre, hogy érezze ezt a fajta szórakoztató önzést, sőt galád módon még el is tanulja, mert Cathy Yan filmje leginkább önmagáért van. Ugyanakkor én nem tudom kárhoztatni ezért, mert a megfelelési kényszerek korában élünk, és jó látni valamit, ami őrülten önfeledt. Nem jutunk a jellemek mélyére, de ez nem feltétlenül hiba, inkább még beszédes is. Az a fajta cinizmus, amit Gotham City attribútumként kódol minden emberbe és ahogy sematizálja az egyént, az a fajta cinizmus nem is engedi logikusan sem, hogy egy emberi lélek mélyére nézzünk.
Harley Quinn – alias Margot Robbie – épp túl van egy szakításon. Nem is akármilyenen. Nem csak szerelmét veszítette el, de azzal együtt a Jokerhez tapadt mítoszt is, amely védelmezte őt, így ideje, hogy a saját lábaira álljon. Persze egy ideig azért nem árt titokban tartania, hogy védőbástyája már nincs mellette. A Ragadozó madarak és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása hangulati szempontból és képileg is elég jól megágyaz egy esetleges leendő Harley Quinn-filmsorozat számára, de eszmeileg már kevésbé. A nagyszerű operatőri munkát különben Matthew Libatique-nak köszönhetjük, aki korábban például a Fekete hattyú és az anyám! című Aronofsky-dobásokon dolgozott.
Az eszmei üresség ellenére élvezhető alkotás lett mégis a Ragadozó madarak, amelyben a komolytalanság alkotói és narratív módszer. Mi több, a „girlpower-effektus” sem válik túlzóvá, mert a film ellehetetleníti a vadfeminista olvasatot, hiszen hiába látunk tömegével egykaptafára készülő rosszfej férfiakat, vagy épp jófejeket, akik a jófejségüket pénzért eladják. Az ábrázolt világban maguk a nők sem épp erkölcsösek, megjelenésük nem nyújt romantizált kontrasztot, itt mindenki veszett, romlott, mindegy, milyen nemű. Itt nem nemek vannak, hanem emberek, végtelenül abszurd emberek, akik kapcsán az a kérdés is felmerülhet, emberek-e egyáltalán, hiszen például főhősünk sem épp hétköznapi még küllemre sem.
Harley szakításból adódó konfliktusa nem belső feszültségként jelenik meg, nem lélektani illusztrálása van a megrázkódtatásnak, nem önmagával bajlódik a karakter. Ehelyett úgy általánosságban a világgal van problémája. A történetnek nem csak Harley a főhőse, ő a narrátora is, ezáltal pedig magán az általa ebeszélt világon látszik a káosz. Azt is mondhatnánk, ahogy Gotham City mindennapjait elénk tárja a maga fejetlenségében, az egyben a saját lelkét tükrözi vissza. Nem mély lelki drámák jellemzőek tehát a Ragadozó madarakra, hanem a traumák fizikai okozatként való megjelenítése: a tombolás. Harley története ezért leginkább arról szól, miként próbál önfeledtsége által a megkönnyebbülésig jutni. Mindez persze sekélyesen jelenik meg a filmben, de legalább ezt a sekélyességet magyarázza az, hogy Harley nézőpontján át látjuk az eseményeket, egy olyan személyiség szempontját kapjuk, aki sosem forrott ki és soha nem is fog. Mellesleg az amúgy is pörgős narratívát ez legalább rendesen összetartja, amellett, hogy gyakran humorelem is.
Összességében hozzá lehetett volna csapni ehhez mélyebb jellemrajzot, de nem biztos, hogy ha valami nincs egy alkotásban, az szükségszerűen hiányzik is. Szerintem Cathy Yan jelen koncepciójából ez nem hiányzott, mert a vállalt és módszeres komolytalanság mellett egy mélylélektani és túl intim vonal egy túl valós karakterjellemmel összeeresztve inkább csak arra lett volna alkalmas, hogy ezek az elemek egymást gyengítsék, egymást tegyék hiteltelenné marha nagy aránytalanságban, ami végül stílusromboláshoz vezetett volna. Talán néha elfelejtjük, de nem csak a jellemrajznak van hagyománya, a papírmaséfiguráknak is van, nem csak szitokszóként lehet használni ezt a fogalmat, mi több ezutóbbi is bír funkcióval: teret hagy a narratíva gördülékenységének és sebességének, ami egyébként vitathatatlan erénye ennek a filmnek: nem fullad ki, pörög, mégis van ritmusa.
Igaz, ekképpen nem csak a karakterekről tud keveset átadni a koncepció, maga a város is csak díszlet marad. Különben Gotham City szürkéskékes tónusa nagyon hatásos kontraszt Harley túlszínes, lezser, attraktív megjelenéséhez. Egyrészt, a látvány nem válik emiatt túlzsúfolttá, másrészt, azért van abban valami szimbolikus, ha már a jellemsekélyességnél tartunk, hogy Harley így öltözködik, ezt pedig nem szabad elfelejteni, amikor azt kérjük rajta számon, hogy nem elég komplex, hiszen a külsőségekkel is kompenzál. Másfelől, főhősünk kalandútja során még mentorrá is válik, el is bukik mentorként, de a felelősségvállalás mint erény mégis sajátja marad közben – ami azért szájba rágva nincs, szerencsére, ahogy kiterjesztve sem, de már túlmutat a felszínes jellemrajzoló gesztusokon. Különben meg, Margot Robbie mimikája megoldja, rajzol az épp eleget.
A Fekete Kanári karakterén keresztül egyébként kapunk egy apró, de kifejező társadalomkritikai kommentárt. Adott egy micsoda-elsöprő-énekhangú karizmatikus művész, akire a közege fittyet sem hány, még csak egy pár tenyérösszecsapásból álló (nemhogy őszinte) kötelező taps sem jár ki neki, annyira periférián van ebben az immorális miliőben, ami még a művészetet, ha úgy tetszik, a tisztaság metaforáját is kilöki magából, mert fogalomkörében az egyetlen művészet az ölés és a káosz, az értelmetlenség. Egy olyan világ, ami nem értelmesen szörnyű, hanem annyira értelmetlenül szörnyű, hogy valóságához képest még a művészetnek sincs semmilyen funkciója, így hát a művész is inkább beáll csatasorba, amolyan gengszterlánynak.
Mary Elizabeth Winstead karaktere túlságosan homályba burkolózott, ami már csak azért is kár, mert karizmatikus, és még ha a látottakat élvezni is tudjuk, el kell ismerni, ez nem az a mozi, ami hosszútávon megengedheti magának, hogy egy ennyire erős színésznőt jegeljen, „misztikus” alkalmi díszletként használjon. Ewan McGregornak talán nincs elég játékidője, hogy igazán sziporkázhasson, de nem volt gondja a teljes beleéléssel.
Összességében nekem sokkal jobban tetszik Margot Robbie Harley Quinn-je, mint bármelyik erőltetett komolyságú, hatásvadász személyesdrámákkal közelebb hozott, fennkölt és álszent eszményeket szimbolizáló szuperhős. Az a helyzet, hogy Harley azt se tudja, mik ezek az eszmények, és – még ha elsőre ellentmondásosan is hangzik – épp ettől olyan szimpatikus, mert a mosolya nem képmutatás, hanem fegyver.
Írta: Szabó Dárió
