Sokszor esetlen, de a hangulata szinte kifogástalanul megnyerő a soundtrackjeivel egyetemben. Vajon képes lesz feléleszteni egy szinte kihalt műfajt? Elképzelhető, hogy ez a végzete. 

Ríviai Geralt a kevés élő witcher/vaják egyike. Henry Cavill pedig azon kevés élő emberek/színészek közé tartozik – de az sem kizárt, hogy ő az egyedüli és csak erre várt, erre született –, akik képesek karizmával és értelemmel feltölteni egy Geralt-féle ingerszegény karaktert (na, jó, Tom Hardy erre bármikor rácáfol). Cavill ugyanis tökéletes választásnak bizonyult a szótlan, mégsem üres, nem műmacsós, társadalomból kivetett, mégis egyszerre híres és hírhedt, megtépázott, pragmatikus mészáros szerepére. Ríviai Geralt pénzért – jussért – cserébe szörnyeket öl, tisztogat, de vajon van ennél több is ebben a történetben?

Fantasy-nek lenni egyfelől hálás, másfelől mostoha szerep. Borítékolt a népszerűség, talán még a kultuszfilm/kultuszsorozat státusz is az, független attól, mikor érkezel a befogadók színe elé. Abba az ambivalenciába ne menjünk most bele, hogy milyen a műfaj szakmai megítéltsége – egy biztos, ami népszerű, azt a „magas”/sznob-szakma hajlamos elbagatellizálni. (Lásd például még: Harry Potter könyvek és azoknak irodalomtudományi – hazai berkekben szinte – semmibevétele, elutasítása, holott számos motivikus, szociológiai, stb. olvasatnak/vizsgálódásnak teret nyújtana a mű – azt meg egyenesen blődség elbagatellizálni, milyen kulturális hatása van a HP-jelenségnek, hogyan formálta és formálja mind a mai napig a befogadói elvárásokat.) Röviden, ha fantasy vagy, egyszerre vagy túl- és alulértékelt is. Én a magam részéről ódzkodom (és ennek nem esztétikai okai vannak) attól a beszédmódtól, narratívától, amely a The Witcher-t egy légtérbe próbálja helyezni a Trónok harcával, hiszen alapvető fókuszpontjaik is mások. Előbbi egy karakterközpontú kalandzsáneres mutatvány, amelyben a mágiának is árnyaltabb szerepe van, míg utóbbi a politikai játszmákra/drámákra és kultúraillusztrációra helyezi a hangsúlyt. Emiatt nem hinném, hogy a The Witcher-t TH-pótlékként kéne definiálni, célszerűbb megtisztelni azzal, hogy önállóan kezeljük. Ha a Lauren Schmidt Hissrich gondviselése alatt futó évtizedvégi (új évtizedet indító) Netflix-dobásnak van bármiféle esztétikai ereje, az pont az, hogy egy napjainkban totálisan elhanyagolt zsánert feléleszt: a kalandot (vajon tudatosan teszi?). Ha a jövőben bárminemű film- vagy sorozattörténeti jelentősége lehet a The Witcher-nek, az az, hogy újranépszerűsítheti a kalandműfajt, ismét fogékonnyá teheti rá a befogadói elvárásokat. Mindez, persze, még nagyon a jövő zenéje, és nem kis mértékben függ attól is, merre viszik majd el az alkotók a második évadot, de a sorozatban – nem is annyira mélyen – ott rejlik ez a potenciál.  

Ironikus, hogy talán mégis épp ezen vállalás – a kaland – révén/felől botlik meg alapjaiban a sorozat. Mai szemmel a zsáner kissé porossá teszi a látottakat, néha csak lokálisan, néha pedig akár egy teljes epizód erejéig is. Az ebből fakadó avítt érzetet viszont a többi tényező egyáltalán nem tudja ellensúlyozni. Olykor még fokozzák is. Egyszerűen nem sikerült felfrissíteni, aktualizálni a kaland műfaji elemeit, még csak formanyelvi aktualitásokkal sem lett megtoldva.

A mindösszesen nyolcból az első három rész voltaképpen egy szétnyújtott és széttartó expozíció, mely pár helyen még fölösleges történéseket is tartalmaz, amelyek sem nem ágyaznak meg a továbbiaknak, sem nem adnak hozzá a nagy egészhez – így pedig még az is csorbul, amit vélhetően ki akartak fejezni ezzel a koncepcióval, a végzet természetét, hogy a párhuzamos élettörténetek nem véletlenszerűen, hanem metafizikai oknál fogva merőlegesek lesznek egymásra. Ezt követően a negyedik rész csúcspontként és heuréka felkiáltásként ránt egybe mindent, hogy aztán a sorozat a történetelbeszélés módján is finoman váltson mindez után. Vélhetően a mind a nyolc részen végig ívelő végzetkifejező elbeszélési stratégia alkalmazása lett volna a legizgalmasabb választás az alkotók részéről, hogy aztán a heuréka momentum az évadzárásra kerüljön élő. Félreértés ne essék, azzal nincs baj, ha féltávnál beiktatnak a készítők egy tisztázó csúcspontot, de azzal bőven van, ha ezt úgy teszik, hogy utána nincs tovább, mert ami a negyedik epizódot követi, az nagyrészt tényleg vaskos időhúzás. A széttartás sajnos nem feltétlenül következetes alkotói módszerként jelenik meg a The Witcher-ben, hanem inkább valamiként, aminek révén többnek akar tűnni annál, mint ami. Az évadzáró epizódot pedig tananyagként is lehetne használni, hogyan lehet érdektelenné tenni egy olyan konklúziót, amely épp azt akarná, hogy egy új sztorit nyisson a kíváncsiság fokozásával.

Yennefer (Anya Chalotra) karaktere gyökereiben csak-csak azonosulható, noha esetében nem ártott volna mélyíteni a drasztikus jellemváltással járó esetleges lélektani következményeken, akár egy ’ki vagyok én?’ test-tudat problematikát dimenzionálni, ami nagyon is adná magát, és egészen merész műfajújító kísérlet, akár motívumteremtő gesztus lenne a fantasy terében. Ellenben – és ez igazán mélyíti az időhúzó jelleget – Ciri (Freya Allan) karaktere nem túl érdekes, nem is azonosulható, mi több a színésznő sem képes feltölteni Ciri jellemét extratartalommal, nagyon merev és egysíkú a mimikája. Hab a romlott tortán, hogy Ciri menekülős-bujkálós szálába egyszerűen nem tudnak feszültséget és váratlan bevállalós fordulatot csempészni, még csak fejlődés sem tapasztalható. A továbbiakban vélhetően az ő fejlődés- és felnövéstörténete hangsúlyt kell kapjon.

Mindehhez adódik hozzá, hogy a legtöbb helyszín annyira mű és statikus, hogy még a 2006-os Eragon című filmben tapasztalható gagyiságfaktort is vendégül tudják ezzel hívni. Ilyen például a túlságosan papírmasé és arctalan „gonosz”, a nilfgaardiak. Nem beszélve a varázslótanodáról, annak miliőjéről, textúrájáról – általában az sem segít, hogy a kamerahasználatban sincs dinamika és változatosság: nem elég, hogy kevés a helyiség és azoknak az egymáshoz való térbeli viszonyát is lehetetlen normálisan érzékelni, még a kameraszögek is mindig ismétlődnek, ahogy az is, ahogyan kívülről láthatjuk az épületet. Ez csak azért óriási probléma, mert egyrészt, a régiességet fokozza, másrészt, emiatt nem elég belehelyezkedhető, nem elég eredeti, nem elég eleven a The Witcher-ben ábrázolt világ.

És akkor mindehhez még néha – egészen amatőr módon a fontosabb, epikusabb jeleneteknél – hozzácsapják a színpadias küllemet, amely maximum csak arra jó, hogy bagatellizálja, kiüresítse a látottakat. Gondolhatunk például a Jodhi May által megformált Calanthe királynő halálára – pedig előtte még meg is ígérték, sőt fel is hívták rá a figyelmünket, hogy most figyeljünk, mert nagyon drámai lesz. Jodhi May egyébként Cavill mellett a legjobb, legizgalmasabb színészi játékot produkálja, szenvedélyes és eszelős jelleme is talán a sorozat egyik legjobban kidolgozott, legerősebb szegmense. Ha már színészi játékok, MyAnna Buring remek választásnak bizonyult Tissaia szerepére, és az ő jelenléte is figyelemfelkeltő, hiteles. Tissaia karakterén keresztül egyébként, még ha röviden is, de kapunk egy definíciót a mágiára, némi sekélyes filozófiát, metafizikát arra irányulóan, mi a mágia, mi a funkciója – végre egy világ, ahol nem csak adottként van jelen a maga misztikumában, amit néha elő lehet kapni slendriánul (lásd például Trónok harca és a Vörös papnő), a The Witcher egyelőre kezdetleges univerzumában meghatározott szerepe van a varázslatnak, ebből pedig később még erényeket is lehet kovácsolni, akár a mágia egy teljesen új és érdekes mitológiáját kidolgozni.

Én egyelőre roppant szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy sorozatként kultusz lesz-e az egyik legújabb körülrajongott Netflix-ígéret. Pillanatnyilag csak kiforratlan tehetségnek nevezném, amiből még sajnos és szerencsére bármi lehet. Összességében az nem túl biztató, hogy még el sem kezdődött igazán, máris elfáradt, pláne, hogy mekkora epizódmennyiségről beszélünk. Jelenleg úgy tűnik, az alkotás inkább jobban betölti azt a marketingfunkciót, hogy tovább népszerűsíti az univerzum alapjául szolgáló könyveket és az azok által ihletett játékokat, mintsem, hogy hosszú távú és maradandó karriert fusson a sorozat műnemében.  

Írta: Szabó Dárió