Ugródeszka? Ebből még nívósabb jelölések is összejöhetnek majd Anya Taylor-Joy számára.

Jane Austent mintha kötelező lenne adaptálni. Épp annyira kötelezőnek tűnik, mint amennyire az is, hogy minden évben vászonra kerüljön egy könnyed és kiszámítható, noha igényes és élhető romantikus alkotás. Még jó, hogy a két kötelezőséget egyszerűen össze lehet kapcsolni. Autumn de Wilde ezidáig főként divat- és művészfotósként ténykedett, illusztrációkészítéssel foglalkozott, valamint videoklipeket rendezett. Most azonban belépett a filmiparba is Emma. című Austen-feldolgozásával, amely élvezhető lett, mi több annak ellenére, hogy nemet mond a kortárs megfelelési kényszerekre, egyáltalán nem kelt rossz értelemben vett régies benyomást. Még üdítő is, hogy a film nem akarja megjegyzésekkel illetni a jelen társadalmat, helyette inkább az Emma. átmeneti kiutat kínál a befogadónak, röviden: egyszerű (utóbbit nem esztétikai minőségjelzőként értve) kikapcsolódás. Értéke abban rejlik, hogy megvan benne az a tétnélküliség, amely mára alig lelhető fel.

Először is, mi a jelentősége a címben teljesen szokatlanul jelenlévő pontnak? Az elsőre kissé öncélúnak és jelentéktelennek tűnő művészi játék nem elhanyagolható. A pont szimbolikusan valaminek a végét, lezártát jelzi, voltaképpen ezzel a gesztussal sugallja a rendező, hogy amit megjelenít filmjében, az valami olyat fog adni, ábrázolni, és lényegesen olyan módon, ahogy már nem igazán szokás, vagy nem lesz már szokás (vagy pont az az Emma. tanulsága, hogy mégis?). Hiszen az Emma. megidézi az 1990-es és 2000-es évek eleji filmgyártás kosztümös hagyományát itt, 2020-ban, amikor már túl vagyunk atipikus, akár laboratóriumi darabokon. Gondolhatunk a Julie kisasszony szikár kísérleti attitűdjére, a Lady Macbeth-re, mely dekonstruálta a kosztümös toposzokat és talán újakat is teremtett, vagy épp a Gerwig-féle Kisasszonyokra, mely noha megőrizte az általános motívumokat, aktuális kommentárokra törekedett és önreflexiós játékon alapuló elbeszélési módra. Autumn de Wilde filmje már a címében kódolt ponttal is képes azt állítani nemes egyszerűséggel, hogy a klasszikus kosztümös stílustól való eltávolodás után is lehetséges tipikus műfaji darabot létrehozni. Ha pedig nagyon implicit utalást is bele akarunk látni ebbe a kistúlzással ars poeticai kinyilatkoztatásba – és akarjunk is, hiszen rendezői debütálásról van szó –, azt is mondhatjuk, az alkotók ezzel együtt amellett is letették a voksukat, hogy még mindig lesz igény a szorosan műfaji alkotásokra, hiába tűnik úgy, hogy a műfaji kevertség és a műfajnélküliség végérvényesen átformálja a befogadói elvárásokat. És lám, a készítőknek igazuk van, mert az Emma. nagyon is működik.

Anya Taylor-Joy Emmája valódi archetípus: szép, okos (vagy legalábbis annak hiszi magát), tehetséges (vagy legalábbis annak hiszi magát) és nem kevésbé naiv (ennek pedig nem igazán hiszi magát, kárára). Történetről valójában nem beszélhetünk, hiszen Autumn de Wilde már a rendezés stílusával is jelzi, hogy bevett kosztümösfilmes motívumként a hangulat az, amelynek vállára kell vennie a látottakat esemény híján. A rendező azonban mindezt nem vette félvállról, sőt közvetlenül tapasztalható, hogy az alkotók az elvárható alapokon túl is nagy gondot fordítottak a hangulatvilág kidolgozására. Van ugyanis három tényezője a filmnek, amelyeket a készítők nagyon elegánsan egymásba hajtogattak, így a szükségszerű sekélyesség – amely a motívumokból következne – nem válik zavaró klisévé, ezért érvényesül az atmoszféra is.

A három szegmens: a történet hiánya képes kifejezni az arisztokrácia – a sznobok – eseménytelen és konfliktusmentes, sivár és egydimenziós hétköznapjait; ehhez érkezik kontrasztként/ellenpontként az elevenség, amelyet a miliő színkavalkádja szolgáltat – vagyis ilyen berkekben az életteliséget a tárgyi világban előbb leljük fel, mint az emberiben; és az az anomália, hogy bár Emma tipikus, Anya Taylor-Joy egyedi kisugárzása mégis képes érdekessé és árnyalttá tenni személyét. Taylor-Joy és Mia Goth – itt épp Harriet, a társalkodónő – szédületesen érett játékkal és karizmával uralják a látottakat, ráadásul még a hangulatot is meg tudják toldani gyakorta túlzóan komikus, mégsem zavaróan színpadias jelenlétükkel, mimikájukkal. A színpadiasságot nem csak a színészek tehetsége, hanem a kamerahasználat is megfelelően oldja. A közeg egyébként nem meglepő módon Bill Nighy-nak is nagyon jól áll, és bár keveset látjuk, cseppet sem hagy olyan érzést maga után a film, hogy luxus volt egy Nighy kaliberű művészt díszletként alkalmazni, ez pedig sokat elárul mind a már két említett színésznő fenoménjáról, mind az Emma. önálló erejéről, jól szerkesztettségéről.

A barokkos küllem nem válik túlzóvá Autumn de Wild kéznyoma alatt. A Lanthimos-féle A kedvenchez hasonló, bár annál kicsit mérsékeltebb mesterkéltség jellemző a látottakra, mert a látvány nem alakul abszurdan túlzóvá, hiszen formanyelvileg a film nincs szokatlan megoldásokkal megfejelve. Annak ellenére, hogy a látvány színpompás és telített, mégsem válik zsúfolttá, mégsem válik zavaróan eklektikussá, hiszen a színek aránya és a kültéri, valamint beltéri fények remekül lettek kiválasztva. Ezáltal elmondható, hogy bár a látvány, amely kiegyensúlyozottan képes az atmoszféra fenntartására, nem sajátítja ki annyira a film terét, hogy közben abban elvesszenek a színészi alakítások – hiszen maguk a színek nem válnak rikítóvá a megfontoltan választott fénytípus miatt.

De mi a tétje egy olyan adaptációnak, amelyik stílusában modern, tartalmában viszont egyáltalán nem az, még csak újat sem próbál mutatni? Könnyen rávághatnánk, hogy a világon semmi. Pedig az Emma. olyan élményt nyújt az egyre inkább racionalizálódó mai társadalomból nézve a befogadó számára, melyen keresztül elérhetővé és belehelyezkedhetővé válik egy problémamentesebb világ.

Azaz az ilyen művek, ha nem is bírnak komoly tanítójelleggel vagy épp nem is próbálják izzadságszagúan kommentárokkal illetni a jelent, amelyben megszületnek, legalább bírnak egyfajta „ártatlan” és nem is túl haszontalan terápiás jelleggel. Ha nem is engedi közel a romantika mindennemű eszményeihez a befogadót a film, legalább a korszellem egy szeletébe tisztességesen beleépíti a nézőt. Az arisztokratákat kísérni egyébként is komikummal felérő élmény, hiszen valamennyi problémájuk és szorongásuk puszta kreálmány. Már önmagában az is, hogy a film helyszíne egy képzeletbeli település – Highbury –, finoman sugall egyfajta kritikai állítást, hogy a sznoboknak nem sok közük van a valósághoz.

Emma komikumtól nem mentes felnövéstörténete nem váltja meg a világot, de nem is akarja, hiszen sznobjainak a dölyf ellenére nincs is köze ahhoz. Viszont Autumn de Wilde külsőségekre épülő és külsőségeket hangsúlyozó kifejezésimódja végig képes lekötni a néző figyelmét. Aki így inkább hiteles-művészi képeslapokkal szembesül a színek letisztultságában egy mára kissé átalakulófélben lévő műfaj klasszikus jegyeit felerősítve/felhasználva, mintsem futószalagon érkező epigondarabbal. A voltaképpeni tétnélküliség még mindig képes arra, hogy attól még csinossá tegyen egy művet, ha az következetesen ihletett.   

Írta: Szabó Dárió