Greta Gerwig Kisasszonyok-adaptációja a befogadó pozíciójának megváltoztatásával tudott újat mutatni, egy olyan regény kapcsán, aminek már sok feldolgozása született. Ez az értelmezés origójává válik.

Az alkotó a befogadó pozícióját abban a tekintetben változtatta meg, hogy a nézőnek már előre ismernie szükséges a cselekményt, így a feldolgozás által hozzáadott elemekre kerül a fókusz. A film mindezt a narráció segítségével éri el.

Greta Gerwig elbeszélése két egymás mellé helyezett lineáris történetszál érzelmi csomópontokra fűzése. A két cselekményszál Louisa May Alcott  regényei, a Kisasszonyok és a Jó feleségek, körül rajzolódnak. (Végül Kisasszonyok címen adták ki a műveket.) A cselekményszálak egy egészében lineáris elbeszélés kettévágásából jönnek létre. Ezáltal idősíkokként is beszélhetünk róluk, bár múlt és jelen/jövő semmiféle alá-fölé rendeltségi viszonyban nem áll egymással – épp ettől sajátos Gerwig narrációja, mert amikor a múltat láttatja, az is jelenként tárul a szemünk elé. A jelen/jövő dominanciájára a film kezdő képsorai irányítják a fókuszt, így az egy nagyon kicsivel a múlt felé helyeződik, de érdekes módon a múlt nem emlékezetként jelenik meg. Ha úgy lenne, mindig egyes szereplőkhöz lennének kötve az idősíkbéli váltások, itt viszont csakis az érzelmi, illetve etikai tartalom az, ami összeköti a cselekményszálakat. Ezáltal kettő, lényegében egyenrangú történetet kapunk.

Aki nem ismeri a cselekményt, nagyon könnyen elveszhet az idősíkok között, még annak ellenére is, hogy mind a színek, mind a szereplők megjelenése szépen mutatja, éppen hol járunk.  Emlékként értelmezni a múltat is egy értelmezési hiba lehet a cselekmény ismerete nélkül.

Az érzelmi és etikai csomópontok adják a tényleges elbeszélést. A történet tudatában az érzékeny befogadó már előre láthatja mi lesz a válasza egyik idősíknak a másikra. Ezzel kicsinyített konfliktusdrámák sorozatát kapja a néző. A karakterek markánsabban jelennek meg, a képviselt értékeik a befogadó számára problémává válnak. Emiatt jobban érvényesülnek a film által hozzáadott értelmezési kulcsok.

A narrációt némiképp bonyolítja a film nyitánya és zárlata, amiben Jo egy kiadónál látható, amint a nagy mű (ami maga a Kisasszonyok) megírásáról vitatkozik. Ez azt a felvetést eredményezi, hogy az expozíció és a konklúzió közt megjelenő cselekmény Jo nézőpontja.

Az eddigi leírt módon a film tud reflektálni Louisa May Alcott regényére és annak máig tartó hatására. A film keretes szerkezete az alkotás problémájának kiemelésével jár, ugyanakkor a végére eredménnyel is szolgál. Annak ellenére, hogy más elemeket nem moralizál a film, ebben a kérdésben egyértelmű állásfoglalást ad. Alkotni igenis lehetséges a társadalom erői mellett is.

Az alkotás és a társadalom konfliktusa jelenik meg több értelmezési szinten, amik harmonikusan támogatják egymást.

A regény cselekményének értelmezési szintjén a szereplők jellemében mutatkozik meg. A társadalomra reagálás Meg, Amy és Jo karakterében ölt testet. Mindhárman a társadalomhoz képest alakítják ki identitásukat. Meg önmagáról kialakított képe illeszkedik a kor által elvárt női magatartáshoz, megházasodik és a szerelem kiemelkedő az értékrendjében. Amy és Jo a művészetfelfogásukat tekintve nagyon hasonlóak, férfias, célratörő magatartással jellemezhetők. Maradandót akarnak alkotni, ami csak a társadalom bírálatán átesve valósulhat meg.  Amy és Laurie egy jelenetben beszélget a mű megítéléséről, hogy kik is azok, akik majd bírálják azt, a nők vagy a férfiak? Amy mindkét nemnek meg akar felelni, nagyot akar alkotni.

Itt a film által az alapműre helyezett értelmezési szint jelenik meg. Felvetődik a film központi konfliktusa. A művészet csak a társadalom által létező. Ezzel a regényt is belehelyezi a kérdéskörbe. Jónak azt tanácsolja a kiadó, hogy szereplői, ha nők, vagy házasodjanak meg, vagy haljanak meg.  Louisa May Alcott karakterei azt a befejezést kapták, amit a korszellem megkövetelt. Így bár a társadalom megszorításával, de nagy sikerű mű született a társadalom bírálata alatt.

Beth karaktere a filmben a művészet bírálat nélküli voltának megjelenítője. A zongora sokszorosan visszatérő elemként jelenik meg, amin csak magának játszik a lány, nem akar maradandót alkotni, csak élvezni a zongorázás adta örömöket. A szereplő halála szimbolikusan a társadalmi nyomásokat nélkülöző művészet halála is egyben.

Végső soron a 2019-es Kisasszonyok a fentiek értelmében kiváló alkotás, ami bemutatja és egyszerre értelmezi is Alcott történetét és annak hatását, úgy, hogy az tökéletes összhangot eredményezzen. Mindezt egyetlen zseniális momentummal, a néző szerepének megváltoztatásával éri el.

Írta: Deák Napsugár