Nem mindig élünk következetesen a néző és a befogadó fogalmával a (művészetek kapcsán és a) filmvilág berkeiben. Pedig e két szó nem szinonimája, sokkal inkább ellentétei egymásnak.
Különálló jelentésük és funkciójuk más-más jelentőséggel ruházzák fel magát az alkotást, valamint az azt értelmező személyt is merőben máshogy pozícionálják. Voltaképpen az alkotáshoz való viszonyunk pszichés hozzáállását jelölik mind a néző, mind a befogadó szavak, ám előbbi inkább „leíró” természetű, míg utóbbi értelmező, „kommentáló”, egyfajta párbeszédépítésre utal, amelyet értelmező hoz létre az alkotással. E két szó tehát, ideális esetben, aligha lenne felcserélhető, hiszen használójáról épp oly sokat mond el, mint amennyit a dologról, amire aggatják. Lényegében világképeket zárnak magukba, előfeltevéseket és előítéleteket szavatolnak.
Persze, minden megközelítő személy szorosabban beletartozik egyik vagy másik kategóriába – néző, vagy befogadó – személyiségjegyeiből adódóan, de ideális esetben a film szabja meg a megközelítő személy magatartásformáját. Az alábbiakban szeretném élesen elkülöníteni, némiképp körül írni a két szó jelentését és funkcióját, valamint példaként konkrét cikkek/kritikák helyett inkább az adott pszichéhez – néző, befogadó – ideális filmeket párosítani. Ez azért is tűnik relevánsnak, mert elmondható, hogy valamennyi kortárs alkotás előszeretettel játszadozik a nagyközönség vagy épp az egyén pozíciójával.
Ki a néző? Műfaji filmek esetén nagyrészt nézők vagyunk. Ilyenkor a dolgot észlelő személynek nem feltétlenül kell hozzátennie a műhöz, elsődleges feladata inkább az, hogy felismerje és dekódolja a látottakat, akár kontextusban (a műfaj többi reprezentatív darabjával) együtt kezelje azt. Elmondható tehát, hogy ilyenkor a film aktív, míg a néző, mint ahogy azt a fogalom is tükrözi, jobb, ha inkább passzív bizonyos értelemben – csak hagyja, átadja magát. Ebbe a kategóriába tartoznak a klasszikus kalandfilmek, vagy épp a legtöbb dokumentarista alkotás, de pl. a dokumentumfilmek maguk is. Rögtön említhető a Spotlight – Egy nyomozás részletei, a frissen moziba kerülő Sötét vizeken, vagy épp a Csernobil című sorozat (annak ellenére is, hogy utóbbi pár szemszögből atipikusnak tűnik és nem egészen műfaji). A felsorolt filmek/sorozatok esetén fontosabb a társadalmi téma, amit megörökítenek, amit szem előtt akarnak tartani, mint az értelmezési lehetőségek – azaz ezek az alkotások nem akarnak teret adni az észlelő személy kreativitásának, nem akarják, hogy az alkotásról szóló beszédet az észlelő személy pszichéje uralja, sok esetben még az ideológiákon is igyekeznek felülemelkedni. Fontos továbbá azt is megjegyezni, hogy a mű/műalkotás/stb. kifejezéseknek is van jelentőségük. A művészetelméleti hagyományban jobbára azokat a jelenségeket szokás következetesen műként címkézni, melyeknek nézőre van szükségük, nem befogadóra. A mű ugyanis egyfajta zártságot jelent, egy kész és egész végeredményt, amely leginkább szerzői/alkotói szándékokkal és hagyománybéli tudásokkal (pl. a műfajok ilyen konvenciókra épülnek) szembesítik az észlelő személyt.
Ki a befogadó? Ezzel szemben a befogadó egyrészt, aktív személy, másrészt, nem a művek kívánnak befogadót, hanem az úgynevezett nyitott művek, vagy inkább nyitott alkotások (pontatlanul értsd, szövegek – még, ha filmekről is van szó). Ezeknek a produktumoknak az a lényege, hogy szüntelenül nyomokat hagyjanak az észlelő személy számára, melyeken keresztül az alkotás és a személy, aki látja, párbeszédbe tud kerülni, interakcióba. Ebből az is következik, hogy nem művel van dolgunk, mert nem eleve kész produktumot kapunk, hanem egy olyan valamit, aminek a végső stádiumához a szubjektivitásunk juttat el. Úgy is mondhatnánk, a befogadó teret kap arra, hogy bizonyos üres helyek, kérdéses helyek mentén feltöltse némileg önkényesen (saját élettörténeti tapasztalataiból és intuícióiból, ismereteiből) az adott film bizonyos pontjait: kistúlzással a befogadó is alkotóvá válik, miközben észlel. Az ilyen produkciók esztétikai értéke épp abban rejlik, hogy nem önmagukban bírnak értékkel, hanem képesek beszédre szólítani, értelmezésre hívni valakit. Ebbe a kategóriába vehetjük pl. a műfajparódiákat is, vagy azokat a filmeket, amik tudatosan (posztmodern elvként) hibaesztétikára építenek (próbálnak úgy újat alkotni, hogy egy klasszikus műfajt következetesen meghibásítanak). Vagy mondjuk az olyan filmeket vehetjük ide, mint az Eszmélet, vagy épp az Egy szent szarvas meggyilkolása, a Viharsziget (ami mindemellett még a műfajisággal is eljátszik, hogy egy ponton megtörje a várakozásokat, így nézőből bravúrosan befogadót csinál útközben), de gondolhatunk akár a Lady Macbeth-re is (amit ezúton is ajánlanék bárkinek, mert az elmúlt évek egyik legkiválóbb kosztümös kísérletéről van szó, melyben lebilincselő mozgóképes ábrázolást kap az unalom 19. századi toposza is). De talán a legnagyobb mintapélda ide a Claire Denis féle High Life, mely önmagában rettentően passzív jelenség, épp ezért rejtett, modernizált, más/új/szokatlan kontextust kapó klasszikus motívumokkal/utalásokkal hívja folyamatos játékra észlelőjét. Igen, ugyanide vehetők a líraibb mozik is, mondjuk a Fekete hattyú.
Lehetünk egyszerre nézők és befogadók is? Igen. Abszolút. Nagyon jó ide szintén a közel múltból a Tőrbe ejtve, mely sem nem műfaji, sem nem műfajparódia, ha nagyon pontosak akarunk lenni, valahol a kettő közti térben mozog. Ennek a filmnek a kapcsán pl. a kulturális ismeret, tapasztalat váltja ki a befogadói aktivitást. Azaz alapvetően egy konvencionális (műfajiságra hajazó) dolog nyitja meg a teret az aktivitásnak. Ugyanis előfeltétele a filmnek, hogy aki nézi, ismerje a krimit, ami jelen korunkban már a kultúra által adott. Továbbá idevehető még a Gerwig féle Kisasszonyok, amely direkten rá is játszik saját kultuszára, az adaptáció kultuszára, önreflexív alkotás – a film ugye rámutat a könyv és a mese eredet-, valamint hatástörténetére is. Valamennyi adaptáció egyébként ebbe a kategóriába sorolható biztos kézzel, főként, ha klasszikusok újragondolásáról van szó.
Írta: Szabó Dárió
