„Annyira volt izgalmas, mint a fű növése.” – Horti Gábor (sportkommentátor)

 „Nem. Nem. Ezt nem csinálhatod így tovább, Ralph! (…) Hogy úgy teszel, mintha értelmes és logikus lenne, pedig minden értelmetlen.” – Hangzik el egy ponton a nyomozó feleségének szájából. Vajon a logika, az egyenes következtetések, a racionalitás embere képes módszert váltani, vagy pusztán a tagadásig jut, ha valami világképén kívülre esik? Többek között erről is szól(hatott volna mélyebben és fókuszáltabban) az egyik legújabb és legnézettebb sorozat, A kívülálló. Már az is, hogy ez a téma felmerül, mintha egy finom felhívás lenne arra vonatkozóan, hogy ami a világképünket és hozzáállásunkat illeti, lehetnénk kevésbé röghöz kötöttek (társadalomkritika?).

Hiszen, amit meg akarunk ismerni, azt akkor fogjuk megfelelően észlelni, ha idomulunk hozzá, nem akkor, ha megpróbálunk ráilleszteni valamilyen olyan logikát, habitust, amivel nem kompatibilis az adott entitás, amiben még a létjogosultsága is meginog. Alkalmazkodást, változatosságot, empátiát – mondja a sorok között az új Stephen King regényadaptáció, A kívülálló néha-néha, és talán ez az egyetlen igazi erénye. Na meg a gyásztematika. Előbbi, még ha nem is túl eredeti ötlet már napjainkban, annál fontosabb és annál aktuálisabb még mindig, utóbbi pedig egészen különlegessé is tehette volna, amolyan metafizikai krimivé a látottakat, ami arról is szólhatott volna, miképpen zajlik a gyászfeldolgozás utáni nyomozás a tudatban, a lélekben, ennek milyen manifesztumai vannak (vizuális játék esetleg…). Sajnos a sorozat nem ilyen. Mintha kihagyott lehetőségek tárháza lenne. Olykor-olykor szólogat mindkettőről, de pokolian ritmustalanul, pokolian mellékesen.

Gyerekgyilkosság történik a kisvárosban, ez pedig a megbízott nyomozó gyászát felébreszti, felfokozza, hiszen korábban ő is elvesztette hasonló korú fiát. A hatóság egy helyi baseballedzőt gyanúsít, akit – meglehetősen provokatív körülmények között – le is tartóztatnak. Szinte százszázalékig biztos, hogy az edző volt az elkövető. De csak szinte. Mert amennyiben ő a tettes, egyszerre tartózkodott két helyen, ami ugye abszurd. Ha csak… De ne számíts semmi kreatívra, a természetfelettiség indiszkrét bája mindig rendelkezésre áll, amikor az ötletek fulladoznak. Na jó, ez nem is akkora baj, ha nem mutatják fel már az expozícióban, hogy misztikus lény beavatkozására kell gondolnunk. És nem hiszed el, de felmutatják, King felmutatja, ki ha ő nem, és miközben felmutatja, össze is roppan a súlyától.

Nem ez a sorozat fogja elhozni a krimi műfajának reneszánszát. Egyszerűen a rejtély már nem elég; a posztmodernben élünk, vagy talán már azon is túl vagyunk, legalább egy minimális önreflexióra szükség lenne egy ennyire kommersz műfaj elővételénél. Rian Johnson Tőrbe ejtve című krimije azért zseniális és azért működött frissítés nélküli krimiként, mert reagál a kultúrára, reagál arra, hogy olyat mutat, amit a néző már jól ismer, előadásmódjával jelzi, hogy tudja, hogy tudod, mi következik – önreflexivitás. Stephen King mostanság kevésbé találja hangját, mintha nem tudna megújulni, már a Castle Rock kapcsán is érződött. Ott a túl nagy rejtélyhalmozás eredménye végül nem a feszültség és kíváncsiság csúcspontját eredményezte, hanem az érdektelenség felé mozdította el a történetet. Itt pedig nincs sok rejtély, jobbára csak egy, de az elég statikus, kissé régimódi köntösben.

A krimibe hol bevonják a befogadót, hol nem, a misztikus vonal pedig szimplán előre lelőtt poén, ami a konklúziónál sem válik mélyebb természetűvé. Nem mellesleg a kapucnis alak folytonos megjelenése inkább önismétlő, erőltetett, semmilyen, mintsem rémisztő. Na meg álljunk meg egy pillanatra, egy kapucnis alak? Komolyan? Ettől színezi össze az alsóneműt egy 2020-ban szocializálódó befogadó? A Ben Mendelsohn karakterében – Ralph-ban, a nyomozóban – oldódó toxikus gyász nem vált ki őrületet a személyiségéből, inkább egyfajta mérsékelt (és hibrid) sztoikus nihilbe taszítja a szereplőt, ahogy az epizódok múlása a nézőt is ilyenné teszi. Sokszor a kamerahasználat is elidegenítő, de funkciótlanul – minek, ha a pszichéről egyébként is vajmi keveset tudunk meg? Célszerűbb lett volna hagyni, hogy legalább a színészek – mert remek színészek és remekül is játszanak – mimikája beszélhessen. Ennek a történetnek az lenne a lényege, hogy komolyabb betekintést kapjunk a nyomozó élettörténetébe, hiszen őt nem a munkája határozza meg, hanem a feldolgozatlan traumája. Sajnos amit élettörténetéből kapunk, az még jóindulattal is csak gesztusértékű, hibásan épp munkájára irányul több figyelem.

A párbeszédek legtöbbször nem gördítik előre a dolgokat, csak anekdoták, mesélgetések; persze ennek lehet olyan jelentősége, hogy a terápiás jelleg/igény fejeződik ki ezen keresztül, hiszen a kisvárosban mindenkinek vannak feldolgozatlan traumái. Ezzel az anekdotázó magatartással viszont leginkább azt éri el a sorozat, hogy a minimális és tökéletlen feszültséget is szépen kilöki magából. Stephen King-nek ez mostanában visszatérő problémája, mármint, hogy nem tudja a feszültséget fokozni, fenntartani: a Castle Rock-ban például azért (is) bukott a mutatvány, mert a feszültség a kezdetektől fogva adottként volt jelen a narratívában, így hamar megszokottá is vált a néző számára, és megtanulhatnák már végre, hogy amit megszokunk, az már nem ismeretlen, az már intim, és ami intim, attól nem félünk.

Ha egy stílus a meditatív narratívára esküszik, annak ára van, csak ezt mostanában nem nagyon értik meg az alkotók. Az ifjú pápa például (még ha folytatása, Az új pápa nem is tökéletesen vitte ezt tovább) mesterien ágyazott meg nem csak önmaga filozófiai jellegének, a befogadó számára is, hiszen a hömpölygésbe néha betoldott egy-egy súllyal bíró, eredeti állításokat és kérdésfeltevéseket tartalmazó párbeszédet vagy monológot, akár beszéd nélkül is megoldotta enyhén metaforikus, allegorikus képekkel. A kívülálló (és azért mondom a bekezdés első mondatában, hogy „alkotók”, mert igaz ez az épp futó Devs-ra is) alkotói banálisan és naivan élnek (inkább halnak) ezzel a módszerrel. Egy sorozat/film nem lesz pusztán attól meditatív, hogy lassan zajlik és kész. A kívülálló gondolati hangneméhez nem párosul semmi, amin a néző rágódhatna, mert például a lélektani vonulata (ami épp erénye lehetne ideális esetben) mélytenger helyett maximum egy tócsamaradvány. 

A gyász jó választás, mert nem túlbeszélt téma, viszont a látottak nem is adnak hozzá semmit, még csak a központi szerepet sem kapja meg rendesen, mert a misztikum és a nyomozás – amik a gyásszal nincsenek kellően összedrótozva metafizikai szempontból – eltereli a figyelmet. Ahogy ez elmondható a misztikumról és nyomozásról is, hogy ők is lopkodják egymástól a showt. Voltaképpen olyan, mintha A kívülálló azt se tudná, miről akar szólni, mert akar ez több dologról is, csak azok nincsenek összeszerkesztve – szintén egy tipikus hiba napjaink film- és sorozattermése kapcsán. (Egyébként az alkotás helyett/mellett hadd engedjek meg magamnak én is egy kis társadalomkritikát: ezt mi csináljuk a készítőkkel, mi várjuk el tőlük, hogy mindenhez próbáljanak görcsösen hozzászólni, ami nézői valóság és ami aktuális.)

De ki is az a kívülálló? Bárki, akit valami – itt épp a gyász – önmagán kívülre taszít. Tehát mondhatni, Ralph – a nyomozó – az; kívülállóságát csak épp azért nem érzékeljük kellően, mert hiányoznak például az emlékezések, amikből hozzáférhetnénk ahhoz a személyiséghez, aki még a fia halála előtt volt. De a cím alapján ugyanígy asszociálhatunk Cynthia Erivo karakterére, Hollyra, aki a racionalitás ellentéte, voltaképpen ő maga a sorozat valódi misztikuma – és nem a kapucnis jelenés –, mert a jelen korból szemlélve, ami a racionalitással szemben áll, azt már a természetfelettiség bagatellizáló vádja éri. És persze ott van a vélt gyilkos is, a Jason Bateman színrevitele által megtestesülő Terry Maitland. Utóbbi kapcsán önmagában is társadalomkritikai éllel bír, hogy az embereket nem is az igazság érdekli, csak hogy találjanak valakit, akin megtorolhatják, levezethetik elfojtott gyűlöletüket – a társadalom, ami egyik pillanatban még az otthon és a biztonság szimbóluma volt, a következő momentumban a bűnbakkeresés miatt rögvest veszélyzónává válik (de ez amúgy új gondolat[?], nem bizony). Ennek kapcsán még az ügyvéd jelenléte is érdekes, akit szintén előbb hajt a becsvágy és a hatalom birtoklásának célja, minthogy az igazság cseppet is érdekelné. (És ha már a színészeken végig zongoráztunk, érdemes említeni Bill Camp-et is [ő is ügyvédet játszik, de nem az imént említettet], aki itt is, mint a Sötét vizeken című filmben, szintén kiváló volt.) Sajnos a társadalmi kommentárok és kritikák is nagyon bátortalanok, inkább csak „essünk túl rajta gyorsan” kötelező jelleggel mennek végbe, pedig a dolog kapcsán bőven belefért volna az is, hogy még az igazság és hitelesség egymástól való elválaszthatóságát is érzékeltessék. Mi több, én kimondottan várok már egy ilyen hullámot a sorozat- és filmiparban, ami ezt a témát elkezdi könyörtelenül boncolgatni.     

Nem áll kívül ez semmin (maximum önmagán), közönséges, mint a föld. Vélhetően egy kétóránál kicsit hosszabb filmes koncepcióval jobban jártunk volna, minthogy sorozatként láthattuk. De azért például a Cynthia Erivo remek játékában megtestesülő Hollynak el tudnék képzelni egy külön sorozatot.

Írta: Szabó Dárió