Szabad-e akarni? Így hangzik Alex Garland visszatérő és nem csak fontos, de érdekes, örökérvényű kérdése. De az is kérdés, vajon Garland mit akar? Mert sem válaszai, sem fogalmai – például szabadság – nem elég árnyaltak. Még csak most kezdte a direktori szakmát, mégis mintha azonnal belehelyezkedne félig már létező, félig még alakulóban lévő kultuszába.

Garland első rendezése, az Ex Machina eredeti stílusú filozófiai sci-fi volt, a szikár felszín komplex és nem szájbarágós rétegeket rejtett, vagyis amellett, hogy teret hagyott a befogadás számára, biztos logikai alapot is nyújtott az értelmezési lehetőségeknek. Ezt követte az Expedíció, melyben egészen biztos, hogy nagyobb potenciál volt, mint amekkora a végeredmény lett (minderről a link után bővebben), inkább stílusgyakorlatként értékelhető, mégsem rontott az alkotó elismertségén, hiszen téma- és dilemmaválasztásai hiánypótlók. Garland nemrég bejelentkezett Devs névre keresztelt technothriller sorozatával, amelynek már első epizódja biztosítja a nézőt arról, hogy mind vizuális, mind tematikai szempontból az Ex Machinában kijelölt utat hivatott folytatni az alkotó.

Sergei (Karl Glusman – például Éjszakai ragadozók) – párjával, Lilyvel (Sonoya Mizuno – például Ex Machina) együtt – az Amaya technológia cégnél dolgozik, leleményes és óraműpontosságú feltalálói vénájának köszönhetően pedig lehetőséget kap, hogy karrierjének újabb lépcsőfokára álljon, a titokzatos Devs-projekt keretein belül. Mindezt villámfordulatok követik. Már az expozíció is váltásokkal és meglepetésekkel teli, szóval jobb, ha a történet kapcsán a szó mielőbb elharapásra kerül.  

Az első, ami csalogató és szembetűnő, hogy itt is, mint Garland két előző projektjében, nagyon nagy szerepe van a letisztult látványnak, mi több a geometriai formáknak. Utóbbi a szabályosságnak, szimmetriának köszönhetően a bezártság érzetét erősíti, mely nem csak fizikai és pszichés értelemben fontos, a látványbéli túlzó szabályosság az akarat, a szubjektivitás szabadságvesztését is ki tudja fejezni – Garland itt megjelenített világa totálisan objektív, ahol a személyességnek és személyiségnek nincs helye, voltaképpen ez az oka annak is, hogy úgy tűnik, lényegtelenek a jellemrajzok. Már a cím is egy munkatervet jelöl, nem nyit teret bensőséges asszociációknak. A vállalat vezérelte közegből fontos az érzelmek kivonása, minimalizálása, mely a karakterek megformáltságán, gesztusain és reakcióin keresztül is többnyire észlelhető, a steril miliő és élességgel teli környezet pedig még emiatt is fontos stíluselem. Az alkotók mindezt még azzal is fokozzák, hogy a szereplők szinte minden jelenetben statikusak maradnak, nagyon keveset mozognak. Az említett elemek és módszerek összességéből adódó nem épp feszültségmentes távolságtartást a minimálisan és lassan közelítő-távolító operatőri (Rob Hardy) gesztusokkal oldják – a jelenetek például gyakran érnek véget ezzel a visszafogott dinamikával, amelynek következtében a snittek kevésbé darabosak és nem teszik túlzóvá a bezártság hangsúlyozását.

A másik, ami meghatározó, szintén a látványhoz köthető. A miliőből adódó legfőbb hangulati sajátosság Garland egy bevett motívuma (az Ex Machinában és az Expedícióban is fajsúlyos volt), hogy a technika és a mechanikusság, a szögletesség mellett a természet és természetesség is nyomatékot kap. A két világtípus egymásba hajtogatása lényegében művészi harmóniát hoz létre. Ily módon számos sci-fivel ellentétben nem idegeníti el teljesen a befogadót, nem vonja ki atmoszférájából az azonosulható, intimitásra okot adó dolgokat, hiszen a növények, az erdő az ábrázolás szerves részét képezik, így a zöld szín is. Garland sci-fijei – ahogy első sorozata, a Devs is – optimista képet festenek az ember és a természet viszonyáról: a mesterséges intelligencia nem száműzi a természetközeliséget, szinte épp ellenkezőleg, az organikus élet szimbólumai mellett fejlődik. Mindennek okán (például zöld szín) viszont annál inkább fennáll a klausztrofóbiás érzet betolakodása, amikor olyan jelenetet látunk, amiben hirtelen nyoma sincs a természetnek, de még csak ablakokkal sem találkozni a térben, vagyis még a fény is mesterségessé válik – például a Devs-projekt épületében. De szintén a természetesség és műviség egymásmellettiségét hangsúlyozza a zenei játék is, amelynek lényege, hogy egy litániaszerű alapot meg-meg szakít egy jóval magasabb, gépiesebb hangvilág.

A Devs rendkívül ígéretesnek tűnik, de az első rész tanulsága, hogy Garlandot nem most kerítette hatalmába az extrém kísérletező szellem eszmeileg (önmagához képest értve, mert kétségtelen, hogy az „átlaghoz” mérve egyéni hanggal rendelkező szerző). A legbajosabbnak az tűnik, hogy a sorozat egyszerre komótos és szikár, így félő, hogy rácáfol a kevesebb néha több közhelyére. Kissé sematizáló irány a szabadságfogalmat letudni a stílusjegyekkel és a formanyelvi játékokkal, egy egészestés filmben még csak-csak kitart, de egy hosszabb, sorozatív esetén aligha elég.   

Írta: Szabó Dárió