A remény megőrzése jelenti a legnagyobb emberi kihívást. 

Cormac McCarthy – pl. Nem vénnek való vidék – Az út című regénye Pulitzer-díjat hozott szerzőjének, ráadásul a New York Times szerint a kétezres évek első évtizedének legjobb könyvéről van szó. John Hillcoat azonos című adaptációja humanista szempontból elképesztően elutasító világot tár elénk, egy olyan anti-társadalommal, amelyben az együttérzés helyére végérvényesen a kegyetlenség lépett.

Ahol inkább mindennek a mértéke az erőszak, csakúgy, mint pl. a rendező későbbi alkotásában, a Fékezhetetlen című filmben, vagy említhető a 2005-ös, Az útnál korábbi, Az ajánlat is, amelyekben a szerzői stílust az erőszak ábrázolása és témává tétele határozza meg szintén. McCarthy regénye mondhatni rendezőjére talált, hiszen az író életművében is komoly szerepet játszik a brutalitás elbeszélése. Hillcoat világa a szó szoros értelmében embertelen, amelyben az emberekre vagy épp a társadalomra, a civilizációra legfőképp tárgyak tudják emlékeztetni a film nézőjét: legyen az egy beszakadt híd, amely még szimbolikusan is érthető, vagy épp egy magára hagyott kamion. Az út terében az az érzet kölcsönözi a leginkább visszataszító és melankolikus színezetet a látottaknak, hogy a társadalom hiánya és az erőszak folytonos jelenléte nem párosul káosszal, inkább sok csenddel, ellentmondásosan sok nyugalommal, mintha maga a rend szimbóluma lenne a posztapokaliptikus környezet.

Az út „világvége” utáni példázatában a természetrajz fák helyett kidőlt villanypózna, élet helyett halál, fejlődés helyett leépülés, híd helyett szakadék, ember helyett üres furgonok, színek helyett hullasápadtság, hús és életerő helyett csont és bőr. Az ausztrál rendező ilyen körülmények között,  vagy épp ezeknek ellenére, próbált valami igazán emlékezeteset állítani a reményről. A világvége és az erkölcs elválaszthatatlan, egymást kívánó témák, nincs ez másként jelen esetben sem.  

Az út kissé olyan, mint egy világból való kiábrándultságot közvetítő látomásos vers, amelyben néhol a komor vízió atmoszféráját megtöri egy-egy igazán elgondolkodtató vagy épp vitaindító filozofikus párbeszédes mozzanat, hogy aztán mindaz az emberi hangoktól mentes kíméletlen csendben sulykolás nélkül is jelentőséghez jusson.

Az atmoszféra hol sokkolóan visszhangnélküli ürességet tár elénk, hol olyan emberi szélsőségekkel szembesíti a nézőt, amelynek fojtogatása már-már az állatiassághoz közelít – Az út poszthumanista világképe azt artikulálja a társadalomról, hogy az egy olyan dolog, melynek elég egy világszintű trauma/törés ahhoz, hogy a helyére puszta tápláléklánc és ösztönvezéreltség kerüljön. Mintha az emberi természet csak arra várna, hogy valami feljogosítsa az állatiasságra. McCarthy és Hillcoat párosa képes arra, hogy a biztonságérzet teljesen megszűnjön befogadás közben: Az út ugyanis egy olyan road movie, mely az utazás klasszikus toposzához köthető veszélyszegmenset felnagyítja, ezáltal a szereplők számára mind a magány, mind a társas érintkezés egyaránt feszültségforrással bír az apa-fiú vándorút esetében. Ebben az utazásban a remény egyaránt kötelék és cél is, azaz meglévő, de mégis valami olyan, amit folyton újra és újra el kell érni, meg kell őrizni, mi több amelynek megőrzése jelenti az igazi emberi kihívást – ezt az állítást pedig nyugodtan érthetjük egyetemesen, nem csak a posztapokaliptikus kontextusban érvényre jutónak.

Nem történik meg az apa-fia viszony maximális árnyalása, de mégis ezt a viszonyt némileg próbatétel elé állítja a film a posztapokaliptikus környezetben. Ennek kapcsán egyébként egészen kettős viselkedést mutat be Hillcoat alkotása, a kettősség pedig még inkább felszínre tudja juttatni a legizgalmasabb dilemmákat. Adott egy apa, aki szülői pozícióját a „kényelmi társadalom” normái felől fogalmazza meg, végeredményében viszont pont azt akarja elérni, hogy ezzel a jelenvaló világukkal ellentétes hozzáállással terelgesse gyermeke majdani felnőtté válását, biztonságát, egzisztenciális alapvetéseit a közel sem szép új világban. Az egész apai hozzáállás egy örökkévaló küzdelemként jelenik meg, mert a civilizáció utáni miliőben az erkölcs és az apaszerep is halovány fogalmakká válnak. Rájátszik minderre az is, hogy a Viggo Mortensen kiváló alakításában – élete egyik legjobb játékát nyújtja a színész – megjelenő apuka olyan „ismeretelméletet” igyekszik átadni kisfiának, ami a világ jelenségeit a jó-rossz fogalompár függvényében szemlélteti: pontosabban, erkölcsöt, amely még egyébként a vallási dimenzióktól sem függetleníthető.

Azonban az ábrázolt világban a „kényelmi társadalom” fogalmi alappillérei teljesen ellehetetlenülnek, komolytalanná, abszurddá válnak. Ezt domborítja ki az a jelenet, amikor Mortensen karaktere épp azzá válik, amitől tartózkodik, ezzel fajsúlyos pillanatban mutatva helytelen példát a fiának – ezáltal az apa is (a szülő is) mint szimbólum roncsolódik, elértéktelenedik. Egy „tolvaj” (vannak tolvajok egy ilyen világban, vannak egyáltalán áldozatok!?) kirabolja őket, az apa pedig olyan etikával reagál erre, mely nem az általa őrzött jóléti erkölcs sajátja, hanem a jelenvaló embertelen közegé. Hillcoat filmje egyébként is olyan előfeltevésekből származik, amelyek úgy illusztrálják a hitet és a bizalmat, hogy közben épp az emberbe nem vetnek reményt, ezzel igencsak pesszimista képet festve az emberi természetről. Az utóbb megidézett jelenet azonban azt is sugallja, hogy az ember előbb-utóbb kénytelenné válik magára venni az új szabályokat inger-válasz alapon. Az emberi viselkedés, az ingerekre adott válaszok tehát alkalmazkodnak a közeghez, ami végső soron még pesszimistábbá teszi a képet az emberről, hiszen ebből az is következik, hogy az ember nem tudja egyénileg sem stabilan megőrizni azt, amit a közeg már nem támogat.     

Némely tudományos álláspont szerint az emberek kataklizma-helyzetben és azután aligha viselkednek széttartóan, épp ellenkezőleg, inkább az összetartásban látnak rációt – így egyesek gyakran értelmetlennek titulálják a világvége utáni állapotokról szóló alkotásokat. Én úgy gondolom, egyrészt, egy efféle vizsgálódás esetek mentén tudna releváns állítást tenni ezzel kapcsolatban, mert kultúránként is eltérő lehet ez a fajta magatartási forma. Másrészt, azt hiszem, tévúton jár, aki azt hiszi, a természeti csapások emberi következményeit analógiába lehet állítani egy posztapokaliptikus káosszal, csupaszsággal, újrakezdéssel – hiszen előbbi esetén az emberben még mindig ott marad tudatosan, hogy a társadalom vagy épp a civilizáció a lokális katasztrófától függetlenül még mindig létezik, ahogy annak fogalmai is. Míg egy posztapokaliptikus „dolgozat” épp azon mereng, mi történne az általunk bizonyosságként ismert etikai fogalmakkal, ha nem csak lokális katasztrófa áldozatává esne az ember.

Hillcoat filmje is épp így jár el, és ha nem is elmélkedik komplexen, mindenképp képes arra, hogy kerek-egész állásfoglalással szolgáljon arról, mihez kezdene az emberiség hosszú távon krízis helyzetben egy életérzés nélküli világban, ahogy arra is tökéletesen alkalmas Az út, hogy jó kérdéseket tegyen fel befogadójának. A mű (értsd alatta a könyv és a film egészét) világából kirajzolódik, hogy amíg valaki emlékszik a társadalomra, civilizációra, értékrendekre, addig az ember, a társadalom valójában csak megbuktatni tudja saját magát, hiszen van mihez képest kudarcot vallani – ez szintén egy pesszimista mókuskerék, paradoxon.  

Írta: Szabó Dárió