Én-te-ő-mi-ti-ők.
Martin Heidegger az egyik legnagyobb német idealista filozófus. Jantje Friese és Baran bo Odar Dark című netflixes, szintén német sorozata kísértetiesen hasonlít a neves gondolkodóra. Oké, mindkettő német, mindkettő filozofikus (filozófus), leginkább pedig mindkettőnek az idő, a lét és a semmi a legfőbb témája. A Darknak ezutóbbiak, saját kérdéskörei, egyben legnagyobb ellenségeivé is válnak (félve és tisztelettel, de ez a gondolkodóra is kijelenthető), mert a sorozat az ígéretes felütések után az idő múlásával leginkább a semmihez közelít. És hogy tovább árnyaljam Heidegger és a Dark „kapcsolatát”, a netflixes gyöngyszem (lassan inkább homokszem) szintén valami olyat szeretne állítani, hogy az embernek vajmi kevés hatalma van a létezés fölött, maximum azt hiszi, hogy lehet beleszólása. Az a baj, hogy a Dark kezdetben ügyesen elhiteti nézőjével, hogy megfontolt és fegyelmezett filozófiai mestermű, aztán az események előre haladtával leginkább heuréka-pillanatokat nélkülöző önismétlő időhúzás-tákolmánnyá válik.
Évente százával fogyasztok filmeket és tíz-húsz sorozat is becsúszik melléjük, de egészen őszintén szólva még soha nem találkoztam olyan jelenséggel, mint Jantje Friese és Baran bo Odar sorozata: már-már értelmetlenül ambivalens érzelmeket vált ki belőlem. Nézem-nézem, befogadom-befogadom, aktív vagyok vele, még csak arra sem panaszkodhatok, hogy a Dark ne lenne aktív velem, de néha azt érzem, a világ legjobb sorozatával van dolgom, néha pedig azt, hogy olyasvalamit látok, ami közelebb áll egy amatőr ujjgyakorlatához, mint bármi máshoz, és ha nem lenne európai, talán már ripityára is szedték volna páran. Mindettől függetlenül szerethetően különleges jelenségről van szó, melynek sikerül mindig elérnie, hogy úgy találja nézőjét, ahogy hagyta: várakozásban.
A Dark akár műfajteremtő is lehetne, hiszen amellett, hogy filozófiai (skandináv) thriller, egy olyan – felturbózott, szteroidozott – kisvárosi dráma, mely egy komplett emberiség-tragédiát is elegánsan magába tud csomagolni, és akkor emellé még vegyük be a krimit, amely ez esetben az önmagunk után való nyomozásként jelenik meg, vagy épp gondolhatunk a sci-fi és a katasztrófafilmes motívumok szolid egyvelegére, azaz a disztópikus vonásra. Nem, nem a sokműfajúság a Dark hibája, hanem inkább az, hogy nem használja ki azt a potenciált, ami ebben a sokműfajúságban rejlik. Egyszerű oka van annak, hogy ez miért nem sikerül az alkotóknak, rögtön kettő is, amiket nem is érdemes elválasztani egymástól. Egyrészt, a sorozat nagyon sok karakterrel foglalkozik, és persze, ez még hatványozódik is, hiszen minden karakternek vannak különféle változatai (itt jegyezném meg maximális hangerővel, hogy páratlan igényességgel castingolták a családok tagjait és a múltbéli, valamint jövőbéli éneket). Ez alapvetően nem lenne probléma, egy sorozat úgy tud igazán érdekfeszítő lenni hosszútávon, ha több szereplőre koncentrál.
Azonban egészen egyszerűen néha már-már csapnivaló, ahogy a Dark kezeli (nem tudja kezelni) a szereplőmennyiséget. A karakterekhez nem lehet közel kerülni. Két évad és tizennyolc epizód nem volt elég arra, hogy bárkit is megismerjünk, bárkiről is akár csak egy felületes jellemrajzot adhassunk – talán e tekintetben Hannah Kahnwald (Jonas édesanyja – khm, ne legyél benne olyan biztos) az egyetlen, ezidáig véletlenszerűnek tűnő, kivétel. Összességében sokkal több olyan epizódra lenne szükség, amikor az események összefutnak egy-egy szereplőnél és az egész epizódon átívelő karakternézőpontot kapunk – a tizennyolc eddigi (rendkívül sűrű) részben mindösszesen csak kétszer volt példa erre, mindkétszer úgy is tűnt, végre történt valami.
A Dark univerzumában sajnos inkább az a jellemző (és ez semmiképp sem bír pozitív szimbolikus kifejezőerővel), hogy a karakterek még saját történetükben is csak mellékszereplői funkcióval bírnak, nemhogy a sorozat egészében – nincs valódi főszereplő. Ezutóbbi nem okozna nagy problémákat, ha legalább a filozófiai attitűd nagyobb hangsúlyt és mélységet kapna, de olyan érzése van a befogadónak, mintha a sorozat előre haladtával ez a szegmens csak butulna és néhány szókapcsolat mantráján kívül aligha jutnánk tovább. „Én vagyok te”, vagy épp „minden mindennel összefügg” – szól ezredszerre, mintha az alkotók könyörögnének a nézőnek, hogy csodálkozzon már rá erre az egészre, a néző viszont inkább azért könyörög, hogy mutassanak már rá ezeknek a tételeknek a vitaindító jellegére, hogyanjára.
Amennyire szkeptikusan várhatjuk a harmadik évadot, épp oly izgatottan is utóbbi miatt, hiszen a lehetséges világok berántása a képletbe legalább ebbe a filozófiai állóvízbe egy kőomlást ereszthet. De fókuszhiány vagy épp túl sok fókusz kapcsán rövidre zárva: idővel már nem a rejtélyekre tud koncentrálni a sorozat befogadója, hanem arra, hogy megfeszülve próbálja memorizálni, ki-mikor-éppen-kicsoda – mindez pedig épp arra jó, hogy mind a tartalomról, mind a feszültségről elterelje a figyelmet: szerény meglátásom szerint, ha egy alkotói brigád ilyen eszközökhöz folyamodik, annak egy az oka, a kreativitás hiánya, az ötlettelenség. Ami talán nem is ördögtől való vád az eddigieket látva, hiszen inkább az mondható el, a Dark sokkal nagyobb kérdéseket tesz fel (persze, ez erény), mint amekkorákat a meghökkentés erejével meg tud válaszolni (persze, ez meg duplanegatívum). Különben is, a taglalt körülmények mellett gyakran a kérdésekre adható válaszok is érdektelenné válnak.
A kettőből a másik gond, hogy a kisvárosi dráma gyakorta már-már szappanopera jellegűvé torzul, egy-egy fordulatnál nem a meglepetés erejével omlik ránk, hogy ki kicsoda, inkább letaglózó a folyamatos „én-vagyok-az-apád” effektus. Noha abban látnék potenciált, ha a következő évadokban kiderülne, hogy egyesek hazudtak a kilétükről, pláne, ha a hazugságok mögött valamiféle stratégia is megállapítható lenne. A kisvárosi dráma minden mindennel összefüggő közegében azért akad bőven hangulati erőforrás – nagyon kevés a helyszín és ez olykor szorongató a befogadónak, a klausztrofóbiás érzetet ez – és a zárt, önmagukba folyton visszatérő kapcsolatrendszerek – remekül fokozza a Dark a múlt és jövő közé ragadtsággal, az embernek szinte alig marad köze saját jelenéhez. A klausztrofóbiás érzethez egyébként kitűnően kapcsolódik, hogy az időutazás sem tágítja a világot és a lehetőségeket a Darkban, minden ugyanolyan szűkös marad általa. De egyébként itt a pozitívum mellett csakugyan említhetnénk egy negatívumot: eldönthetetlen, az alkotók mi mellett teszik le a voksukat, amikor az időről mondanak valamit, az absztrakció mellett, vagy a logika mellett? Ahogy az sem világos, mi az előfeltevésük: semmi nincs csak a jelen, vagy épphogy jelen nincs, csupán múlt és jövő? A szereplők elmélkedéseiből és a tartalomból leginkább az tűnik ki, hogy csak jelen van, viszont az elbeszélésben mintha inkább a múlt-jövő kombináció érvényesülne jobban.
Vannak még kisebb szálkák. Úgy tűnik, az esőnek/a víznek van egyfajta misztikuma a sorozat elbeszélésének terében, hiszen valahányszor furcsa dolog történik, zuhogni kezd – ám ez a misztikum kissé következetlen és nem bír jelentési mezővel, egyelőre. Ha kicsit gonosz akarok lenni, azt mondom, a második évadot egyetlen részben is be lehetett volna mutatni, nettó időhúzás kategória – voltaképpen annyi történik, hogy akik az időutazást még nem próbálták ki, azok most megteszik, és rácsodálkoznak, hogy ez lehetséges, vagy épp nem is csodálkoznak rá, de a lényeg, hogy a néző már semmiképp sem. Az is bántó, hogy olykor rémesen egyszerű és egyértelmű állítások vannak rémesen bonyolultan előadva és elnyújtva részeken keresztül – a gond csak az, hogy a ragozás, ami ezeket az állításokat körülveszi, nem ad hozzájuk szinte semmit.
Amit a sorozat a szabad akaratról mond, akár az általános értelemben vett szabadságfogalomról az idő tükrében, az biztatónak tűnik, de egyelőre felszínes. Mindemellett, egy ideig úgy éreztem, a Dark nagyjából egy pályakezdő költőhöz hasonlóan – csak épp pátosz és heroizmus nélkül – valami nagyon nagyot akar mondani, akkorát, amekkora csak beleszorulni tud, sajnos, a második évad bizonyos gócpontjaihoz érve még ez az ambiciózusságra utaló érzet is eltűnik, néha mintha inkább semmit nem akarna mondani, hogy heideggeri parafrázissal éljek: semmizik.
Végezetül, elég szexi dolog a látottakban, ahogy az emberi sorsot ábrázolja. Elkerülhetetlen a múlttal való szembenézés az illusztrált univerzumban, ahogy a múlt következményeivel való szembenézés is, sőt ez a szembenézés egyszerre kollektív és személyes is, ráadásul jól érzékelteti azt a paradoxont a Dark, azt a reménytelenséget, hogy az ember épp amiatt nem tud a múlton változtatni, mert változtatni akar azon. Mindazonáltal őszintén remélem, az alkotóknak a harmadik évadra sikerül leküzdeniük ezt a paradoxont, és semlegesíteni a sorozatmúlt hibáit.
A Dark filozofikus sorozat révén épp olyan problémákkal küzd, mint egy filozófus, de ezt a küzdést nézőjével együtt teszi: az idő, legyen belőle bármennyi is, sosem elég, ha gondolkodásról van szó.
Írta: Szabó Dárió
