Az aszfalt királyai egy igazán kortárs konfliktusos dráma.
Christian Bale és Matt Damon főszereplésével James Mangold kiváló sportfilmet rendezett. A már-már maratoni játékidővel bíró alkotás nem csak feszes, hossza ellenére az önismétlés hibájába sem esik bele, lendületes a narratívája. Mi több, a sport rétegzetten jelenik meg benne, egyrészt, az élet allegóriájaként, ahogy azt egy érett sportfilmtől el is várhatjuk, másrészt, Az aszfalt királyai felteszi a kérdést: ha a sport intézményként definiálható, hogyan érvényesülhet abban az egyén? Ennek révén képes nem csak sportspecifikusan, általánosan is megszólalni az ember és intézmény kapcsolatáról. Mangold kissé érezd jól magad – emészthető – habitussal, ám fontos, korkritikus filmet készített.
Az intézmény és az egyén relációja egyre elterjedtebb filmművészeti téma, és valljuk be, korunk egyik legaktuálisabb, legrelevánsabb érzülete ragadható meg ezen keresztül. A közelmúltat fürkészve rögtön gondolhatunk a Kisasszonyokra, vagy épp áttétesen a Botrányra is. A problémát bemutató alkotások rendre rámutatnak arra a nihilre, pesszimista színezetre, hogy az egyénnek az sem kedvez, ha nem hódol be a társadalmi, intézményi nyomásnak, és az sem, ha behódol, hiszen utóbbit mindig egyfajta kényelmetlenségérzet, lélektani stigma követi. Ez az önfeladásból, önmegtagadásból fakad, amely már nem egyén és intézmény konfliktusaként artikulálható, hanem az individuum önmagával folytatott vitájaként is – az ambivalenciának ez a motívuma meghatározó az ilyen témák esetén.
A paragrafusok és sémák szűklátókörű világában az individuum identitása veszélyeztetetté válik. Mindez Az aszfalt királyaiban is mérvadó, mindennek az alapját és a narratíva dinamikáját is ez adja, így kissé érthetetlenek azok a vádak, amelyek a film műfajiságát érik, hogy nem tudja eldönteni magáról, micsoda.
De nagyon is el tudja dönteni, akárcsak az egyén, akiről szól, a Christian Bale által megtestesített Ken Miles is. Az aszfalt királyai egy kortárs konfliktusos dráma, ezt bizonyítja az is, hogy a szereplőket nem csak jellemrajzaik ábrázolják, hanem sokkal jobban megismerhetők azon keresztül, milyen világnézethez kapcsolódnak, ha úgy tetszik, melyik oldalra állnak. Márpedig egy valamire való konfliktusos drámának ez az egyik legfelismerhetőbb tulajdonsága.
A film valódi esztétikai értékét mégis az a posztmodern vonás adja, hogy Mangoldék tudatosan és téttel bíróan hibát csempésztek a műfajba, de úgy is mondhatjuk, tovább gondolták azt. Egy konfliktusos dráma legalapvetőbb konklúziója, hogy nem győzhet mindkét fél, egyik világképnek felül kell kerekednie a másikon, azaz végtére is „kihirdettetik” egy győztes és egy elbukott. Az aszfalt királyaiban ez a két szerep jóval árnyaltabb, nem különülnek el élesen egymástól, hiszen Ken Miles – nagyon hasonlóan a Greta Gerwig féle Kisasszonyokban bemutatott Jo karakterével – utat talál arra, hogy az önmaga és az intézmény között fennálló konfliktust identitásmegőrzéssel együtt kibékítse.
A karakter ezt azzal éri el, hogy – nem is fejlődésen, sokkal pontosabban egy ráébredésen – keresztül megvilágosodik Miles, amelynek kifejező, már-már költői eleme az a magány, amelyet a mögötte álló útban lelhetünk fel egyszerre fizikálisan és metaforikusan még pszichésen is, amikor a visszapillantó tükörbe néz a 24 órás verseny végéhez közeledve. Ez lényegében egy létösszegző pillanata a filmnek. További lírai vonásként van jelen az is, hogy a nyitókép például – és ez később is előkerül – egyes szám első személyben láttatja a történéseket, azonban nem a versenyző, hanem az autó szempontjából, ezzel megszemélyesítve azt. Erre reflektálnak Miles azon nézetei is, hogy a járgányokat és emberi jellemeket szívesen tárgyalja analógiában, továbbá a „Ki vagy te?” kérdés szintén, amely keretezi a történetet.
A karakter arra jön rá, hogy az ellenkultúra semmilyen esetben nem tartható megoldás, nem helyes válaszreakció, sokkal értékesebb és lélektanilag is egészségesebb, ha az egyén nem a társadalmi nyomások alól kiválva és azokat tagadva, önmagában őrizgeti identitását, tehát nem valami ellenében fogalmazza meg magát. Miles azért nem bukik el, mert nem a siker vagy sikertelenség – társadalmi képzete – felől definiálja saját karakterét. Ily módon, ha a látottak nem is szájbarágós tanmeseként törnek felszínre, Mangold filmje a kritikai horizontja mellett nem csak tanulságot szolgáltat, megoldást is kínál arra, amit bírál.
Az aszfalt királyai nem egy tipikus sportfilmbe szőtt fejlődéstörténet, amelyet a nagyközönség már jól megszokhatott. Sokkal inkább kidomborodik belőle a sport – de akár a sportra rímelve bármilyen egyéb élettényező, cselekvés – és a társadalom viszonya. Mangold mozija nem a versenyző és edző hierarchiáját szemlélteti (ahogy azt már megszokhattuk), hanem tulajdonosét és versenyzőjét, ezzel együtt pedig ütközteti az ösztönös jellemet a formalitások emberével, így az is kirajzolódik belőle, hogy ami egy hierarchia tetején helyezkedő személy számára felületes, kicsinyes bosszúvágy (a Ford vezetőjének motivációja a versennyel kapcsolatban), az egy „kisember” számára mélyebb és profibb téttel is bírhat.
Nem csoda, hogy a filmkészítőket lázasan foglalkoztatja ez a téma napjainkban, ahogy a problémára adható válaszok is. Hiszen ahogy Miles karaktere az intézménypolitika és az intézménymarketing szűklátókörűségével szembesül, úgy a jelen kor művészete is.
Írta: Szabó Dárió
