„Vajon a fény maximuma nem forrása-e a homályosságnak?” – Jacques Lacan

Alámerülés egy expresszionista vízió impresszionista textúrájában, hogy aztán – kistúlzással – a nesze semmit se tudd jól megfogni.

A Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első kötetéből készült filmadaptáció egy olyan térbe kalauzolja el nézőjét, amelyben minden anyagi természetű, amiben a materiális viselkedés és reakció a legfontosabb. Maga a fény is olyan kiszolgáltatottá válik, hogy végtére is csak összetörni tud a csupasz víziók kereszttüzében. Alex Garland most épp a Hulun futó Devs című technothriller sorozatával igyekszik tovább őrizni imidzsét, ennek kapcsán pedig érdemes lehet feleleveníteni, vagy épp pótolni előző nagyjátékfilmes kísérletét, az Expedíciót. A mostoha sorsú, végül a Netflixen bemutatott produkció kicsit sokat bíz a szereplők és a rendező impressziójára, cserébe annál kevesebb expressziót és aktivitást vált ki a befogadóból. Az Expedíció tehát inkább stílusgyakorlat, de nem elvitatható, az emlékezetes fajtából való.

Első rendezése – az Ex Machina – óta Alex Garland neve ölelkező rímpárja lett a tudatos különc titulusnak, akire megéri árgus szemekkel figyelni. Érett témaválasztású és bátor filozófiájú, egyszerre hátborzongatóan elidegenítő, mégis tagadhatatlanul emberközeli, aktuális dolgozattal debütált 2015-ös technothrillerével direktorként, amivel képes volt nem csak izgalmas kérdéseket intézni a nagyközönséghez. Garland kész válaszokkal is szolgált azokra mesterséges intelligenciáról, annak etikájáról, vagy épp a szabad akaratról. Minimalizmusával pedig elegáns társadalomkritikai vetületet tudott teremteni választott témáinak. Egy szóval, Garland, aki sci-fi berkekben addig is meghatározó név volt – a 28 nappal később, a Napfény és például a Dredd írója –, villámcsapásra fogalommá nőtte ki magát. El kellett hát készülnie annak a fránya második rendezésnek, ami, noha különleges, közel sem annyira karakteres, mint az Ex Machina, mi több az Expedíció komplexitása is ingadozó, sokszor inkább csak vélt, mintsem valós. Nem beszélve a szerencsétlen magyar címadásról, ami legalább jól referál arról az általános sterilségről, ürességről, ami ennek a filmnek és rendezői stílusnak a sajátja – csak itt sajnos most negatívan értve. A sterilség, ami az Ex Machinában még az elegáns egyenes és tiszta beszéd formája/közege volt, ami a filozófiai tartalomra és állásfoglalásokra terelte a fókuszt, itt már csak atmoszféra, ami túl sokat hagy a nézőre ahhoz képest, hogy előtte mennyit közöl.

A felütés nem csak tudományos szempontból érdekes, még költői képnek sem utolsó: Florida déli részét lezárták, mert a táj furcsa magatartást mutat arrafelé. A környezet kívülről úgy néz ki, mint egy vibráló impresszionista festmény, ami egyre csak növekszik és terjed, ami az útjába kerül, azt, ha nem is elpusztítja, de mindenképp megváltoztatja. Az ismeretlen persze baljóslatú motívumként jelenik meg, még akkor is, ha az ábrázolt világban az ismeretlen nem teljesen ismeretlen, hiszen az osztódás miatt az idegen önmagunk lesz jobbára. A földöntúliság testébe remekül lehel életérzést Geoff Barrow és Ben Salisbury nem egyszer zajszerű, hátborzongató, nem evilági hangzást idéző soundtrackje. Több dolgot viszont nagyon elhibázott Garland. Az egyik, hogy a narratíva szövése túlságosan lassú és hömpölyög, emellé viszont nem párosul folyamatos filozófiai természet, sem gondolati ív, így a lassú cselekménykibontakozás többször is funkcióját veszti – a feszültség sem folyamatos benne a minimális, kissé kötelező jelleggel felmutatott horrorvonal ellenére. A másik, hogy a rendező/író általában ügyesen bírálja felül a saját maga által kreált befogadói várakozásokat, de ez itt nem működik, inkább csak megerősítéseket ad az idő múlásával, hogy merre haladunk. Ez a két fő probléma együtt pedig inkább csak semlegesítik egymást és a film kifejező erejét is.  

Végtére is sem a filozófiai igényeknek, sem a poétikus látványnak nem lesz vezérszerepe a látottakban. Előbbi nincs direkten és határozottan végig vezetve az elbeszélés mellett, az azonosság-ugyanazság-másság metafizikai problémájára maximum helyenként egy-két bátortalan utalást kapunk, ami inkább csak felmutat, de sem nem foglal állást, sem nem értelmez. Ilyenek például az antropomorf növények szürreális képei, melyek azt sugallják, hogy voltaképpen a vibráló és terjeszkedő táj nem elpusztította az emberi életet, hanem megváltoztatta azt, másként formálta meg annak lehetséges létét, vagyis az ismeretlenhez köthető baljóslatú színezet árnyalttá válik általa, ami érdem. Az antropomorf növények kapcsán továbbá az is elmondható, hogy burkoltan ökológiai állásfoglalással is felérnek, hiszen az emberi lények természetközelebbi arculatát hangsúlyozzák a sci-fi technikai fejlettségének műfaji terében – még ha ennek nincs is túl erős kontextusa teremtve a filmben. Az antropomorf növényi létformák egyben azt is magukba foglalják, hogy az emberiség/ember csak akkor tud változásokat túlélni, ha harmóniára törekszik a természettel, környezetével. Mindennek tükrében elég fájó kihagyott ziccer, hogy bár van annak szimbolikus jelentősége, hogy a felfedezés résztvevői mind nők – nem a kultúrához közelibb bástyái a civilizációnak, hanem a természethez –, sajnos nem válik kifejtetté a nő és a természet fogalompárjának relációja, inkább kötelező feminista díszlet marad az egész.

A poétikus látvánnyal pedig pusztán annyi a gond, hogy sok helyen talán túl koherens a táj, így a nagy egész nem válik vízióvá, ekképpen metaforái sem jutnak kellő hangsúlyhoz. Az például ellenállhatatlan pszichés dózis a nézőnek, hogy a fénytörés milyen bizarr valóságot tár a szeme elé, azonban a törés nem igazán jelenik meg a karakterek belső lelki tájaként, így sem átérezhető egyéni, sem azonosulható kollektív drámához/érzelmi töltethez nem jutunk el általa a konklúziónál. Egyébként is nehéz lenne, hiszen inkább csak követjük a karaktereinket, nem kerülünk közel a morális viszonyulásaikhoz és tényleges mélylélektani reakcióikhoz. Ez pláne nem játszik jól össze a hömpölygéssel, ami az elbeszélésre oly jellemző, hiszen egy olyan világban járunk, ahol nem csak az általános látványban kéne elveszni, hanem kicsit a szereplők érzékelésében is jó lenne néha eltűnődni – ebből viszont ki vagyunk zárva: ami szintén tovább tompítja a víziós jelleget. Végső soron talán ez az oka annak is, hogy az azonosság metafizikai problémája sem tud kellő fókuszt kapni, azt nem a film adja, sokkal inkább a nézőnek kell magával hoznia, mert a karakterek ezzel kapcsolatos problémáihoz nem férünk hozzá. És még, ha belemagyarázható is, hogy ezzel Garland azt sugallja, a metafizikai problémának annyira ki van szolgáltatva az ember, hogy szinte reflektálni sem tud azokra, az értelmezés és befogadás szintjén ez akkor is hiánycikk marad.   

Vannak azok a művészeti alkotások, amelyeknek a legnagyobb és egyetlen erényük, hogy nyomokban emlékeztetni tudnak minket valamelyik másik korábbi alkotásra. Az efféle szimpátiakeltő gesztust a hatásvadászat legpofátlanabb formájának tartom, hiszen ezek a művek általában nem képesek önálló kontextust teremteni a befogadáshoz, ezért hívnak segítségül kultusszá érett tényezőket. Persze, ez egy befogadótípusról is ugyanúgy elmondható, ahol a kreativitás (hiánya) vagy egyéni részletorientált észrevételek (hiánya) csődöt mondanak, oda szükségképpen bekéredzkednek a klasszikusok, a kultusz státuszban tetszelgők. Aligha logikus tehát erényként felemelgetni az Expedíció kapcsán, hogy olykor képes megidézni Carpenter műfaji mérföldkövét, A dolog című filmet, vagy Tarkovszkij Sztalkerének Zónáját. Mellesleg utóbbi két toposz közül is az első annyira egyetemes alaphelyzetekkel él, hogy ha nem akarom, akkor is belelátom csukott szemmel a filmtermés háromnegyedébe, pláne egy kiscsoportot tematizáló küldetéses sci-fi esetén.

Nekem az a benyomásom, hogy általában túl könnyen dobálózunk azzal, hogy egy film/sorozat filozófiai dimenziókat nyit meg. Attól, hogy egy alkotás helyenként rájátszik egy-egy olyan fogalomra, ami filozófiai probléma az emberiség gondolkodástörténetében, még nem lesz filozofikus, mert ez nem elég. Ilyen összetett és komoly témánál, mint például az azonosság-ugyanazság-másság nem elég a megjelenítés, vagy az asszociációs szint, vezérszálat kell kapjanak, vagy legalább valamiféle ívet a történetben – vagy konkrét és direkt filozófiait párbeszédeken keresztül, vagy a jellemhez kötődő lélektan rajzában kéne jobban tetten érhetőnek lennie, esetleg a metaforáknak úgy megágyazni, hogy legalább impliciten egy allegóriából kirajzolódjon az a kontextus, amelyen keresztül a befogadó megérkezik egy filozófiai vitaindítóba. Sajnos Garland Expedíciójában mindez kezdetleges és esetleges, kontextus nélküli játék; ami kontextus pedig adódik, az nem saját, ahogy arra az előző bekezdésben utaltam.

Az Expedíció különleges tartalmú és hangulatú film, első ránézésre ugyanolyan izgalmas impresszionista festménynek tűnik, mint a vibráló környezet, amibe tudósai belépnek, belül viszont a tartalom egyre vékonyabb, így inkább megmarad tipikus élménynek, amelynek maximum a látványa emlékezetes, és amire félve mondaná bárki, hogy kevés, nehogy a hatásvadászatnak és Garland-kultusznak (még mindig az Ex Machinának) áldozó nagyközönség és rajongói bázis dogmatikus elfogultsága hozzá nem értőnek titulálja az értelmező személyt. Pedig az Expedíció ilyen. A fényevés és a fényfestés sajnálatos módon ugyanolyan közel áll hozzá, mint a filozófiai és/vagy költői logikai megfontoltság, amely elveszik a túl sok fényben, vagy épp azzal együtt töredezik, homályossá válik maga is.  

Írta: Szabó Dárió